Mindig is irigykedve néztem az anyukákat, akiknek „jó evő” a gyereke. Azokra, akiknél a kicsi jóízűen kanalazza be a húsos tésztát, és ugyanazzal a lelkesedéssel ropogtatja a párolt brokkolit is. Tény, hogy van az emberben valami zsigeri ösztön, ami miatt az egyik legjobb érzés enni adni a gyerekünknek, és látni, hogy eltünteti a kis hörcsögpofijában az ételt.
Nálunk azonban az evés sosem volt ennyire egyszerű: a lányom nagyon válogatós, sőt idővel az is kiderült, hogy ez már túlmutat az egyszerű finnyásságon. Az autizmus diagnózis magyarázta meg igazán, hogy amivel szembesülünk, az inkább szelektív evés, mint sima válogatósság.
Ez elsőre apróságnak tűnhet, de a mindennapokban hatalmas különbséget jelent. Nem arról van szó, hogy „nem szereti a spenótot”, hanem arról, hogy bizonyos ételeket egyszerűen képtelen megenni – legyen szó az állagukról, az illatukról vagy a színükről. Ez nekem, mint anyának sokszor frusztráló, mert szeretném biztosítani számára a kiegyensúlyozott étrendet, de közben nem akarom, hogy az étkezés szorongással teli csatatérré váljon. Úgyhogy igyekszem levenni róla az ezzel kapcsolatos nyomást – még akkor is, ha ez sokszor nehéz helyzetek elé állít engem. Olvass még a témában
Miért nem erőltetek semmit?
Soha nem kényszerítettem a lányomat arra, hogy egye meg, ami a tányérjára került. Pedig bevallom, én magam sokszor szorongok amiatt, hogy elég változatosan és tápanyagokban gazdagon táplálkozik-e. De úgy érzem, ha én is ráerőltetem a saját félelmeimet, csak rosszabb lesz a helyzet: kialakulhat benne egy negatív kapcsolat az ételekkel, ami hosszú távon sokkal károsabb, mint az, ha időnként kevesebb zöldséget eszik a kelleténél.
Sokszor arra gondolok: ha nekem valaki odatolna egy nagy tányér mocsárlét, és azt mondaná, hogy ez egészséges, tessék megenni, akkor sem lennék képes rá. Értem, hogy amit ő „mocsárlének” érez, az valójában a brokkolikrémleves vagy egy zöldséges rakottas, de ha az idegrendszere úgy reagál rá, mint az enyém reagálna arra a képzeletbeli mocsárlére, akkor miért várnám el tőle, hogy legyűrje? Nem akarnám ennek kitenni a gyerekemet.
És ha már itt tartunk, ugyanez a véleményem a „Majd ha éhes lesz, megeszi!” hozzáállásról is. Igen, persze, ha egy lakatlan szigeten lennék, egy idő után én is megenném valószínűleg a cipőtalpamat is, de azért ez egy borzasztóan traumatikus történet lenne – akkor meg miért hoznám szánt szándékkal ilyen helyzetbe a gyerekemet?
