Nemrég továbbosztottam egy véleményt a közösségi oldalamon. Arról szólt, hogy a kormánynak felelősséget kell vállalnia a kórházban hagyott kisbabák sorsáért. Hogy egy társadalomban a vezetők és döntéshozók felelőssége nem ér véget a költségvetési soroknál és a sajtótájékoztatóknál: ide tartozik az is, hogy a legkiszolgáltatottabbakat megvédjék, helyettük fellépjenek, és mindent megtegyenek a jólétükért és biztonságukért. Olyan emberekért, akiknek nincs hangjuk, nincs választásuk, nincs lehetőségük máshová menni.
A megosztás után több üzenetet is kaptam. Olyan szerencsére nem volt közöttük, ami azt mondta volna, hogy az ügy nem fontos. Olyan sem, ami vitatta volna, hogy ez valódi probléma. Azt viszont többen írták, hogy „kérlek, ne politizálj”. Az emberek, ismerősök, vagy csak egyszerű követők azt írták, hogy fárasztja őket a politika, mindenhonnan ez ömlik rájuk, és már nem akarnak többet hallani róla.
És ezt tényleg értem. Őszintén.
Értem, hogy érzelmileg kimerítő. Hogy az ember egy idő után tompává válik, mert túl sok a felháborító hír, túl kevés a megoldás, és gyakran ott a bénító érzés is: úgysem rajtam múlik. Azt is értem, hogy az állandó konfliktus elől sokszor inkább menekülnénk. Hogy jólesne csak recepteket, utazós képeket, vicces videókat nézni, és elhinni, hogy a világ nagy dolgai nélkülünk is mennek tovább. Olvass még a témában
De nem hiszem, hogy ezt a luxust megengedhetjük magunknak.
Mert miközben sorsukra hagyott kisbabák sírnak egyedül a kórházi ágyakban, mi hogyan tehetnénk meg, hogy nem szólalunk fel értük, csak azért, mert kellemesebb valami vidám tartalmat pörgetni az Instagramon? Hogyan gondolhatnánk, hogy erre jogunk van? Hogy a saját komfortunk fontosabb, mint azok élete és biztonsága, akik szó szerint ránk vannak utalva?
Nem azt gondolom, hogy az életünket folyamatos bűntudatban kellene élni. Nem gondolom, hogy semmi másról nem szabad beszélni, csak politikáról. Nem hiszem, hogy minden posztunknak kiáltványnak kell lennie. De azt igen, hogy nem politizálni – különösen ilyen helyzetekben – kiváltság. Olyan kiváltság, amit azok engedhetnek meg maguknak, akiket a döntések következményei közvetlenül nem érintenek. De nem hiszem, hogy bármelyikünk is ilyen ember lenne, hiszen mind egy közösség tagjai vagyunk – ami az egyik emberre hat, hatni fog a másikra is.
Egy demokráciában élni nem csak jog. Felelősség is. Azt jelenti, hogy mindannyian ott ülünk annál a bizonyos asztalnál, még akkor is, ha nem mi hozunk meg minden döntést. Azt jelenti, hogy amit szó nélkül hagyunk, ahhoz csendben hozzájárulunk. Így a hallgatás nem semleges állapot, hanem állásfoglalás.
Én sem élvezem ezt. Nekem sem ez a kedvenc témám. Sokkal könnyebb lenne nem beleállni, nem vitatkozni, nem kockáztatni kényelmetlen beszélgetéseket vagy kellemetlen üzeneteket. De ha egy demokráciában élünk – márpedig abban élünk –, akkor mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy ez az ország merre megy. Abban, hogy kiket hagyunk magukra, és kikért vagyunk hajlandók felemelni a hangunkat.
Lehet, hogy fárasztó. Lehet, hogy kényelmetlen. De vannak helyzetek, amikor a hallgatás ára sokkal nagyobb, mint a megszólalásé. És én nem szeretnék egy olyan társadalomban élni, ahol befogjuk a fülünket, csak ne kelljen hallani azt, hogy a gyerekek sírnak.
