A határozatlanság egy nemkívánatos tulajdonságnak tűnhet. De a kutatások azt mutatják, hogy valójában okosabb döntésekhez vezethet, vagyis a bölcsebb emberekre végső soron ez lehet a jellemző.
Mérhető a határozottság a döntések meghozatala során?
A pszichológusok különféle eszközökkel rendelkeznek a határozatlanság mérésére, döntések vizsgálatára. Az egyik legelterjedtebb kérdőív – a Frost Indecisiveness Scale – arra kéri a résztvevőket, hogy egy állítássorozatot 1-től (egyáltalán nem értek egyet) 5-ig (teljesen egyetértek) értékeljenek. Ez a lista olyan mondatokat tartalmaz, mint:
- Próbálom halogatni a döntések meghozatalát
- Nehezen tervezem a szabadidőmet
- Gyakran aggódom, hogy rosszul választok
- Úgy tűnik, hogy a legapróbb dologban is lassan döntök
Ezzel a skálával a pszichológusok kimutatták, hogy a határozatlanság gyakran a perfekcionizmus eredménye. A perfekcionisták félnek a rossz döntéssel járó szégyentől vagy megbánástól – ezért halogatják a döntések meghozatalát, amíg nem érzik bizonyosnak, hogy helyesen cselekszenek. (És bizonyos esetekben persze egyszerűen soha nem érik el ezt a magabiztossági szintet.)
Az ezzel járó frusztráció a boldogság gátja lehet; Eric Rassin, a holland Erasmus Egyetem pszichológiaprofesszorának tanulmánya szerint általában minél magasabb pontszámot ér el valaki a fenti skálán, annál alacsonyabb lesz az élettel való elégedettségének mértéke. Ritkábban értenek egyet az olyan kijelentésekkel, mint például: „Az életkörülményeim kiválóak”, vagy „ha újra le tudnám élni az életem, szinte semmit nem változtatnék”.
Egy másik megközelítés a döntéshozatal vizsgálata során
Ezen eredmények alapján a határozatlanság teljesen nemkívánatos tulajdonságnak tűnik. A legújabb kutatások azonban azt sugallják, mindennek megvan a maga előnye is, mivel megvédi az embereket néhány fontos kognitív torzítástól. Ezen előnyök bizonyítéka Jana-Maria Hohnsbehn doktori kutató és Iris Schneider, a TU Dresden (Technische Universität Dresden) szociálpszichológia professzora nemrégiben megjelent tanulmánya.
A Frost Indecisiveness Scale helyett Hohnsbehn és Schneider az „ambivalencia-jellemző” mérőszámára összpontosított, amely konkrétabban a valaki megítélésének és döntéshozatalának (vagy ezek hiányának) hátterében álló gondolatokat és érzéseket vizsgálja. Például arra kérik az embereket, hogy értékeljék az olyan kijelentéseket, mint:
- Gondolataim gyakran ellentmondásosak
- Gyakran úgy érzem, hogy egy probléma két oldala között nem tudok választani
- Néha, amikor egy témára gondolok, szinte olyan érzésem van, mintha fizikailag egyik oldalról a másikra váltanék
„Ha ezek az állítások visszhangra találnak bennünk, akkor valószínűleg magas az ambivalencia-jellemzőnk“
– mondja Hohnsbehn.
Ahogy az várható is, azoknak, akiknek magas az ambivalencia-jellemzője, hosszabb időbe telik a döntéshozatal. De Hohnsbehn és Schneider úgy találta, hogy ők is kevésbé hajlamosak az elfogultságra, amikor végül döntést hoznak.
Például egy kísérletben arra kérte a résztvevőket, hogy olvassanak el egy sor forgatókönyvet, mint például:
Találkozol egy emberrel, és szeretnéd megtudni, hogy introvertált vagy extrovertált. Azt hiszed, hogy az illető extrovertált. Az alábbi két kérdés közül melyiket tennéd fel neki?
- Szereted egyedül tölteni az idődet otthon?
- Szeretsz bulikba járni?
Sokan a második kérdést választják, de ez a megerősítési elfogultság jele – a kérdező csak azt az információt keresi, amely megegyezik a feltételezésével, nem pedig arra törekszik, hogy bizonyítékot keressen arra, hogy tévedhet. Hohnsbehn és munkatársai azt találták, hogy azok az emberek, akiknél magas az ambivalencia-jellemzője van, kevésbé valószínű, hogy a második kérdést teszik fel. Ehelyett úgy döntenek, hogy nem a feltételezésük mentén indulnak el, hanem megbizonyosodnak arról, hogy rendelkeznek-e a helyes válaszhoz szükséges információkkal.