VIDEO Pár percben megtanítalak, hogyan készíts elbűvölő Valentin-napi sminket
Sokakhoz hasonlóan most én is olyan helyzetbe kényszerültem, amiben korábban sosem voltam. Bár nem áll távol tőlem az egyedüllét, most én is ismerkedem magammal, az új – remélhetőleg csak átmeneti – életemmel és próbálok úgy helyt állni, hogy közben még az életkedvem se hagyjon el. Mit ne mondjak: nem könnyű. Íme, egy magányos napom az ötödik hete tartó karanténban.
6.30 – szól az ébresztő, ahogy minden hétköznap szokott, akkor is, amikor a munkahelyemre járhattam be dolgozni és nem a nappali sarkában kialakított itthoni irodámig kellett csak kicsoszognom. Minden este lefekvéskor elképzelem, hogy másnap reggel majd felpattanok, lenyomok egy 60 perces jógaórát vagy lemegyek futni egy-két kört a közeli parkba, de ez persze nagyon ritkán valósul meg. Ahogy általában, most is csak félig csukott szemmel lenyomom a szundi gombot és adok magamnak röpke másfél órát, hogy magamhoz térjek. Hova is rohannék?
8.00 – Nincs mese, most már ébren vagyok, átböngésztem a híreket, válaszoltam az álmatlanságtól szenvedő családtagjaim és barátaim éjjeli üzeneteire és szoktatom magam a gondolathoz, hogy mindjárt le kell ülnöm dolgozni. A lakásommal szemben egy iroda van, ahol már reggel 6 óta lázasan zajlik a munka. Kikukucskálok a redőny rései között és csodálom őket, hogy képesek ilyen korán felkelni.
8.30 – Eljutottam a fürdőszobáig. Mivel nagyon vékonyak a falak így hallom, hogy a szomszédban is már tesznek-vesznek, bekapcsolom a zenét és próbálom addig mosni az arcomat hideg vízzel, míg az összes párna okozta gyűrődés eltűnik róla. Felöltözöm kényelmes itthoni ruhába, mert ezt a szabály az első pillanatban felállítottam magamnak: kizárt dolog, hogy pizsamában dolgozzak.
9.00 – Kezdődik a munkanap. Míg korábban ilyenkor vidáman köszöntöttük egymást kolléganőimmel az irodában, megbeszéltük, hogy ki melyik filmet és sorozatot nézte este és ráfordultunk a napi teendőkre, most csak én vagyok.
A cikk folytatódik, lapozz!