„Nálunk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon!” – Mi a baj a mindent megengedő neveléssel?

„Nálunk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon!” – Mi a baj a mindent megengedő neveléssel?

Címlap / Életmód / „Nálunk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon!” – Mi a baj a mindent megengedő neveléssel?

Pszichológusok, védőnők, terapeuták és gyakorló édesanyák vitáznak azon, kell-e határokat szabni a gyermek életében vagy engedjük meg számára a teljes személyes kibontakozást. A vélemények megoszlanak, de egy biztos: az óvodai, iskolai normákkal való szembesülés nyilvánvalóan nagy teher egy olyan gyermek számára, aki otthon a mindent megengedő nevelésben részesül.

Egy nagyvárosi lakótelepen él a nyolcéves Magdolna a szüleivel egy ötödik emeleti lakásban. Magdika korábban rendszeresen átjárt játszani a szemben lévő lakásban lakó Mirjamhoz, s bár nem jártak egy iskolába, jó barátnők voltak. Egy idő után azonban Magdika édesanyja hiába mondta, hogy menjenek át játszani a szomszédba, a kislány mindig talált valami kifogást. Tanulnia kell, fáradt vagy szeretne valamit megnézni a tévében. Amikor az édesanyjának kezdett gyanússá válni a dolog, leült beszélgetni a kislánnyal. Magdika szinte már fellélegzett, hogy mesélhet a szomszéd Mirjam viselkedéséről. Mint mondta, egyik délután átvitte megmutatni Mirjamnak az új babáját, amit akkor kapott a nagymamájától.

A szomszéd kislány azonban elvette tőle és filctollal összefirkálta a baba arcát, s tette mindezt az anyukája szeme láttára, aki nem szólt egy szót sem. Mint kiderült, nem ez volt az első ilyen bántó eset, így a barátság lassan megszakadt a gyerekek között. Amikor Magdika édesanyja számon kérte a szomszéd anyukát a történtekről, azt a választ kapta, hogy náluk nem szokás a gyereknek megmondani, mit csináljon.

Dr. Bagdy Emőke szerint a korlátozások és tilalmak lényeges szerepet játszanak egy gyermek életében, de korántsem olyan meghatározóak, ahogy gondolnánk. A pszichológus úgy véli, a tiltás vagy a parancs a szabályok megtanulását eredményezi, de az ilyen módon megismert szabály nem válik a viselkedésben meghatározó értékűvé. Tehát, ha egy gyermeknek megtiltja az édesanyja, hogy kinyitogassa a hűtőt, attól még a gyermek ugyanúgy ki akarja azt nyitni és édesség után kutatni. Sőt, a tiltás sok esetben épp az ellenkező reakciót váltja ki a gyermekből. A tiltás egyrészt jó, mert az önkontrollt tanítja meg a gyermeknek, hogy később, a csábítási helyzetekben képes legyen ellenállni. A túlzásba vitt önkontroll azonban félénkké, visszahúzódóvá is teheti a gyermeket.

Kurt Lewin a 30-as években végzett kísérlete rávilágít a végletesen szabadelvű nevelés hátrányaira. Lewin három jellegzetesnek tekinthető módszert különített el.

Az első volt az autokratikus stílus, amelyben egyetlen személy irányította az eseményeket, akár egy tekintélyelvű, szigorú anya, aki nem tűr ellentmondást.

A második a demokratikus stílus. Ezt a gyermeknevelésben úgy fordíthatnánk le, hogy adott a szülő, akire a gyermek felnéz, akinek szót fogad. A szülő világosan elmondja, mit vár el a gyermekétől, de mindig meghallgatja a kisebbet és az együttműködést szorgalmazza. Így a következetes és határozott szülőtől a gyermek mindig tudja, mire számíthat, s eközben érzi, hogy ha valami neki nem jó, mást szeretne, akkor azt elmondhatja, megbeszélhetik.

A harmadik a Laissez-faire, más néven szabad kezet adó stílus, ahol senki sem irányít senkit, nem kötelező együtt dolgozni, a feladatokat mindenki magának határozza meg. Magyarul azt csinál mindenki, amit akar, egyéni képességeihez mérten. Lewin a kísérleteiket értékelve arra a megállapításra jutott, hogy a leghatékonyabb az autokratikus vezetési stílus volt, a legnagyobb élményt adó, s így a legnépszerűbb a demokratikus vezetés volt, a legeredménytelenebbnek a szabad kezet adó vezetési stílus bizonyult.

A mindent megengedő nevelésnek tehát vannak veszélyei, melyekre érdemes figyelni. Nem szabad összetéveszteni a Ranschburg Jenő által sokat emlegetett elhanyagoló neveléssel, amely során a szülő szabadjára engedi kicsinyét, de nem azért, hogy az önállóan felfedezhesse a világot, hanem mert addig is nyugta van tőle.

Ranschburg szerint az elhanyagoló (hideg–engedékeny) szülői magatartás elősegíti a gyermek belső konfliktusokból származó, antiszociális agressziójának kibontakozását.

Először is érdemes tisztázni, mit is jelent a mindent megengedő nevelés. Az elnevezés arra utal, amikor a szülők teljes mértékben és minden körülmények között hagyják, hogy gyermekük azt tegyen, amit szeretne. Nem szankcionálják utódjukat, de még csak kilátásba sem helyeznek semmi féle büntetést vagy megrovást, ha a gyermek készül valami rosszat tenni. Véleményük szerint így alakul ki a gyermek valódi személyisége. Sokan tévesen azt gondolják, hogy ez a passzív gyermeknevelés egyik formája, ahol a szülő rá sem hederít a fiára, lányára, aki emiatt szorong, frusztrált és zavaró cselekedeteivel próbálja felhívni magára a figyelmet. A mindent megengedő szülők figyelnek a gyermekre, rengeteget beszélgetnek velük, bevonják a mindennapi tevékenységekbe. A gyermek így biztonságban érezheti magát, nem frusztrált, minden cselekedetét a kíváncsiság hajtja. Probléma akkor van, ha ezek a cselekedetek valaki más, például egy másik gyermek vagy a saját maga kárára történnek és a szülő ezt nem hozza világosan a gyermeke tudtára.

Alapvetően két féle nevelés létezik. Az egyik a jutalmazáselvű, a másik a büntetésen alapuló nevelés. Első esetben, az anyuka azt mondja a gyermeknek, hogy ebéd után kapsz desszertet, ha előbb szépen rendet teszel a szobádban. A másodiknál az anyuka azt mondja, nem kapsz desszertet, ha nem csinálsz rendet a szobádban. A két kijelentés között hatalmas a különbség egy gyermek számára. A mindent megengedő nevelésben egyik mondat sem hangzik el. A gyermek rendet tesz, ha akar, de a desszertől, a lehetséges jutalomról sincs tudomása. A gyermek így nem érzi a nyomást, a frusztrációt, hogy valamitől függővé tették számára az örömforrást. Ugyanakkor azt sem éli át, hogy a jól elvégzett munkájáért cserébe jutalomra számíthat.

Agresszív serdülőkkel illetve fiatalkorú bűnözőkkel végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy a ráhagyó, szabados nevelési stílus következményeként a gyermekben kialakul a függőségi szorongás és a nyílt agresszív magatartás.

A keserű, csalódott ember, aki nem sok jót vár az élettől, vonzza azokat, akik kihasználják, ami tovább erősíti csalódott életérzését. Nem ritkán rossz társaságba keveredik, a társadalom szélére sodródik. Míg az úgynevezett meleg-engedékeny szülő mellett ugyanúgy felfedezi a világot a gyermek, de tudhatja, hogy a szülő szeretetétől semmi nem szakíthatja el. Sem a körülmények, sem mások, sem az ő saját csúnya viselkedése. A nevelés a személyes kapcsolatra épül, nem a szabályokra.

A nevelés legfontosabb eleme a szülő-gyerek kapcsolat, amely érzelmi, kommunikációs és kötődési sajátosságok összessége. Ez a kapcsolat formájában és tartalmában életkoronként és kultúránként változik. Mégis kimondhatjuk, hogy nem csak gyermekkorban, hanem gyakran egy egész életen át a legfontosabb kapcsolatok közé tartozik. Párválasztásunk, sikereink, kudarcaink és a világhoz fűződő viszonyunk nagy részt attól függ, milyen gyermekkorunk volt.

Az én felelőssége abban van, hogy a szüleink hibáit, botlásait ne ismételjük meg saját gyermekeink nevelésében, de a pozitív elemeket továbbadjuk és egy tudatos, önbizalommal teli felnőtt létet teremtsünk gyermekünk számára.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást