Életmód / Táplálkozás

5 mókás illemszabály a 19. századi pesti életből

A Magyar Elektronikus Könyvtár rengeteg érdekes olvasnivalót tartogat, és a hatalmas kínálatban igazi csemegék is akadnak. Ilyen például „A pesti művelt társalgó nélkülözhetetlen kézikönyve” 1872-ből, amit „egy pesti arszlán” jegyez, és „legnagyobb részben saját tapasztalata folytán” írta.

A korabeli társasági játékokat, tréfákat, a társas életben nélkülözhetetlen ismereteket összegző kis könyvecskében a korabeli illemszabályok is össze vannak gyűjtve – ezek többsége mai szemmel olvasva már mókás, különös vagy éppen szokatlan, de minden esetre érdekes képet fest egy letűnt pesti életről. A könyvből szemezgettünk, de akit érdekel, annak jó szívvel ajánljuk akár az egész kötet átlapozását is.

A jó házasság két alapköve

A házas férfinak a könyv azt ajánlja, körültekintően válogassa meg barátait: a házukba járó társaság akár a világ legszebb férfiaiból is állhat, csak arra ügyeljen, hogy szellemi képességekben ne múlja felül őt, a ház urát senki.

Óva inti a könyv attól, hogy öltözködő feleségét meglepje, mert ez bizony hatalmas modortalanság, ellenben a már kiöltözött asszonynak illik teret engedni, hogy megmutassa magát:

„Ha nőd legkevésbé sem hiú is (bár ilyen nőről egy krónika sem emlékezik), nyilvános helyeken mindig úgy helyezd el őt, hogy jobban láttassék, mint lássék.”

A színházban inkább ne tapsolj!

Ha már gondoskodtunk róla, hogy hölgy társaságunkat az előbbieket szem előtt tartva elhelyezzük úgy, hogy jól lásson, de még inkább jól látszódjék, akkor koncentráljunk a darabra – javasolja a könyv. Attól azonban óva int, hogy egy színházban tapsolni kezdjünk!

„Ne mondjuk ki ítéletünket hangosan: tetszésünket vagy rosszallásunkat ne mutassuk föltünőleg. A kitűnő jeleneteket mértékkel tapsoljuk meg, ha már éppen tapsolni akarunk, de legjobb nem is tapsolni, nehogy bizonyos fizetett emberek (tapsonczok) osztályába soroztassunk.”

(Nem is olyan) könnyű Katit táncba vinni

Nincs könnyű dolga az ismerkedni vágyó úriembernek a táncos mulatságokon sem, hiszen újabban a fehérnép rendkívül önérzetes lett, ezért csak úgy egy vadidegen nem sétálhat oda a kiszemeltjéhez.

„Ha olyan hölgyet, kit még nem ismerünk, tánczra föl akarunk kérni, elkerülhetetlen szükséges neki valamely ismerőse által bemutattatni, mert újabb időkben a hölgyek e tekintetben igen büszkék.”

Művészek, írók és hölgyek

A társasági események sajnos akkor sem egyszerűbbek, ha nem hölgyekkel, hanem férfiakkal vagyunk körülvéve. Nekik ugyanis különféle társadalmi státuszuk lehet, és az, hogy hogyan beszélünk valakivel, legnagyobb részt ezen múlik.

„Mindenek előtt szükséges, hogy a személyeket, kikkel érintkezésbe jövünk, legalább annyira ismerjük, hogy tudjuk, milyen polgári állást foglalnak el. Ez ott, hol a háziúr vagy háziasszony az ismeretleneket bemutatja, nem nagy mesterség” – írja a könyv, megemlékezve róla, hogy amikor csak a külső és az öltözet alapján tippelhetünk, ott bizony szükség van némi emberismeretre, különben rendkívül kellemetlen helyzetekbe hozhatjuk magunkat.

A legkiválóbb társaságnak egyébként a könyv szerzője szerint az idős lelkészek és a valódi tudósok bizonyulnak, ám ők igen ritkák, viszont a művészekkel, írókkal „éppoly gyöngéden kell bánnunk, mint a hölgyekkel. Mert ezeknek szintúgy, mint a hölgyeknek, legnagyobb gazdagságuk jó hírük, melyre természetesen igen féltékenyek: mindkettő, ha elismerést akar aratni, tetszeni igyekszik, s így a hiúság természetes tulajdona.”