A név, ami idézhet és igézhet
A természeti népek világában elterjedt volt az a meggyőződés, hogy mindaz, aki tudja egy illető igazi nevét, az hatalmat nyer fölötte, befolyást gyakorolhat rá, netán visszaélhet ezzel a tudással. Önmaguk és lelkük védelme érdekében egyes bennszülöttek eltitkolták mások elől a születésükkor rájuk ruházott nevet. Ekként cselekedtek a szumátrai dajakok, a közép-brazíliai bakoirik is. Az obcsibvé indiánok egyenesen sértésnek vették, ha idegenek a nevük után érdeklődtek, a szibériai jakutok pedig két nevet használtak, és ezek közül csak az egyik volt az igazi, a másik körülírt név.
Halálra nevezlek!
A svéd-dán balladatípusok között felleltek néhány jelentőségteljes utalást arra nézve, amelyben a küzdő lovagot, ha a nevén szólították harc közben: szerencsétlenül járhatott, sőt, akár az életével is fizethetett mindezért, a mai elképzeléseink szerint, ártatlannak és normálisnak mondott megnyilvánulásért.
Olvass még a témában
Nevük kiejtésére dühös szellemek és lények
Egyes skóciai tündérmesék vallanak arról, hogy az embereknek nem szabadott megnevezni ezeket a különleges lényeket, mert könnyen magukra vonhatták a haragjukat. Ugyanakkor a rontó szellemeket ugyanezzel a módszerrel meg lehetett béklyózni, el lehetett űzni, vagy akár pusztítani is. Ez utóbbi mellett szól a halált okozó gonosz szellem (a pestis szellemének) megnevezése egy arra járó idős asszony részéről.
A cikk folytatódik, lapozz!
