3D mozi
1915. június 10-én a New York-i Astor Színházban a filmtörténet egyik fontos pillanatának lehettek tanúi a nézők. Ekkor vetítették az első 3D-s filmet, amely valaha moziba került.
Pontosabban mindjárt hármat, ugyanis három rövidfilmet láthattak a nézők a filmvásznon. Először néhány vidéki felvétel Amerikából; aztán néhány felvétel egy filmforgatásról; és a nagy fináléban egy utazást a Niagara-vízeséshez. A nézők piros és zöld szemüveget viseltek, hogy a teljes 3D élményt élvezhessék.
Az első 3D-s játékfilm, amely a mozikba került, a The Power of Love volt, amelyet 1922 szeptemberében mutattak be a Los Angeles-i Ambassadorban. Az egyik akkori kísérlet még a mai szemmel nézve is élvonalbeli volt, lehetővé tette ugyanis a nézők számára, hogy két végkifejlet közül válasszanak: az egyik lencsén keresztül nézzék a boldog, a másikon keresztül a szomorú végkifejletet.
Pontosabban mindjárt hármat, ugyanis három rövidfilmet láthattak a nézők a filmvásznon. Először néhány vidéki felvétel Amerikából; aztán néhány felvétel egy filmforgatásról; és a nagy fináléban egy utazást a Niagara-vízeséshez. A nézők piros és zöld szemüveget viseltek, hogy a teljes 3D élményt élvezhessék.
Az első 3D-s játékfilm, amely a mozikba került, a The Power of Love volt, amelyet 1922 szeptemberében mutattak be a Los Angeles-i Ambassadorban. Az egyik akkori kísérlet még a mai szemmel nézve is élvonalbeli volt, lehetővé tette ugyanis a nézők számára, hogy két végkifejlet közül válasszanak: az egyik lencsén keresztül nézzék a boldog, a másikon keresztül a szomorú végkifejletet.
Oreo keksz
Az Oreót talán nem rágcsálták már az ókori Rómában is, de azért nem is tegnap kezdték az emberek a tejbe mártogatni. (Az Oreo optimális merítési ideje egyébként nagyjából három másodperc - a süti két másodperc után a potenciális folyadék 80%-át szívja magába, és négy másodperc után a folyadékfelvétel maximumát éri el - csak hogy ezt is tudd).
Amikor az Oreo 1912-ben először került a boltok polcaira, még nem úgy hirdették, mint egy tunkolható szenzációt, amely bármelyik gyerek uzsonnásdobozába bekerülhet. Sokkal inkább luxuscikknek számított. Az egyik reklám abban az évben így írta le a desszertet: „Finom, ízletes csokoládés keksz krémtöltelékkel. Nagyon drága, de ó, milyen finom!” A fontonkénti (kevesebb, mint fél kiló) 45 centes ár valóban nem semmi árnak bizonyult - mai pénzben kifejezve ez körülbelül 14 dollárt jelentett.
Amikor az Oreo 1912-ben először került a boltok polcaira, még nem úgy hirdették, mint egy tunkolható szenzációt, amely bármelyik gyerek uzsonnásdobozába bekerülhet. Sokkal inkább luxuscikknek számított. Az egyik reklám abban az évben így írta le a desszertet: „Finom, ízletes csokoládés keksz krémtöltelékkel. Nagyon drága, de ó, milyen finom!” A fontonkénti (kevesebb, mint fél kiló) 45 centes ár valóban nem semmi árnak bizonyult - mai pénzben kifejezve ez körülbelül 14 dollárt jelentett.
Olvass még a témában
Szénsavas víz
A szódavízről idehaza a legtöbben Jedlik Ányosra gondolnak, akinek köztudottan köszönhetjük a magyarok kedvenc nyári alkoholos frissítőjét, a fröccsöt. De szénsavas víz technikailag már korábban is létezett, ha az elkészítési módja nem is bizonyult kimondottan felhasználóbarátnak - már csak azért sem, mert többek között egy disznóhólyagra volt szükség hozzá. Ezt használta Joseph Priestley angol kémikus az 1760-as évek végén egy olyan szerkezet részeként, amely gázbuborékokat és vizet kombinált.
És már Priestley sem a semmiből rukkolt elő a találmánnyal - több mint egy évszázadnyi felfedezés és újítás vezetett az ő szerkezetéhez, de a történészek hajlamosak Priestley-t a szikvíz első emberének tekinteni. Az eljárását egy 1772-ben megjelent, "Útmutató a víz fix levegővel való impregnálásához" című tanulmányában részletezte.
A sertéshólyagról azonban kiderült, hogy egyfajta problémát jelent: az igazat megvallva, néhányan úgy gondolták, hogy Priestley impregnált vizének olyan íze van, mint a vizeletnek. Az egyik ilyen kritikus John Nooth volt, aki néhány évvel később bemutatta saját szódavízkészítőjét.
Priestley eleinte elégedetlenkedett a vizeletgyanús vádak miatt - még arra is célzott, hogy Nooth egyik asszisztense talán belepisilt a vízbe, mielőtt Nooth átfuttatta azt Priestley gépén. De végül még Priestley is elismerte, hogy Nooth többnyire üvegből készült készüléke jobb volt az övénél.
Szóval, ha legközelebb felbontasz egy hideg szódavizet, igyál a disznóhólyagokra. Vagy arra, hogy a mai szénsavasítási technikákból szerencsére már kimarad.
Fotók: istockphoto.com
És már Priestley sem a semmiből rukkolt elő a találmánnyal - több mint egy évszázadnyi felfedezés és újítás vezetett az ő szerkezetéhez, de a történészek hajlamosak Priestley-t a szikvíz első emberének tekinteni. Az eljárását egy 1772-ben megjelent, "Útmutató a víz fix levegővel való impregnálásához" című tanulmányában részletezte.
A sertéshólyagról azonban kiderült, hogy egyfajta problémát jelent: az igazat megvallva, néhányan úgy gondolták, hogy Priestley impregnált vizének olyan íze van, mint a vizeletnek. Az egyik ilyen kritikus John Nooth volt, aki néhány évvel később bemutatta saját szódavízkészítőjét.
Priestley eleinte elégedetlenkedett a vizeletgyanús vádak miatt - még arra is célzott, hogy Nooth egyik asszisztense talán belepisilt a vízbe, mielőtt Nooth átfuttatta azt Priestley gépén. De végül még Priestley is elismerte, hogy Nooth többnyire üvegből készült készüléke jobb volt az övénél.
Szóval, ha legközelebb felbontasz egy hideg szódavizet, igyál a disznóhólyagokra. Vagy arra, hogy a mai szénsavasítási technikákból szerencsére már kimarad.
Fotók: istockphoto.com
