Az amúgy is nehéz napján ez az elutasítás volt az, amitől betelt a pohár, és a földre dobva magát sírni és kiabálni kezdett. Én pedig leültem mellé, és vártam. Meghúztam a határt, de közben megértő maradtam, próbáltam nyugalmat sugározni és kivárni, amíg sikerül úrrá lenni az érzelmein, hogy utána megbeszélhessük a helyzetet.
Pedig nem volt könnyű nekem sem. Az új napirend és egy egyébként is nehéz munkahelyi helyzet engem is kimerültté és feszültté tett akkoriban, de minden akaraterőmet és szeretetemet latba véve azt hiszem, sikerült jól kezelnem a helyzetet. A lányom végig biztonságban volt, míg túljutott érzelmi viharán. Utána megöleltük egymást, megbeszéltük, mi történt, és kézen fogva sétáltunk tovább.
Akár büszke is lehettem volna magamra. De nem érezhettem így. Mert amíg a lányom mellett vártam, éreztem magunkon a pillantásokat. Azokat az odavetett, rosszalló, néma vagy épp suttogós pillantásokat, amik nem kérdeznek, csak ítélnek. Valaki mögöttünk még meg is jegyezte: „Hát ez sem tanította meg rendesen a gyerekét.” Ez a mondat beleégett az emlékeimbe. Olvass még a témában
Miért vált divattá más szülők felett pálcát törni?
Ez az eset mostanában sokszor jut eszembe, mert egyre-másra olvasom azokat a bejegyzéseket a közösségi médiában, amiben emberek olyan szülők fölött ítélkeznek, akikről semmit sem tudnak, éppen csak egy pillanatra látták őket a boltban, elkaptak tőlük egy mondatot az utcán. Az utóbbi években mintha divattá vált volna a „megmondás”, különösen ezeken a közösségi felületeken. Jön egy kép, egy videó, egy kiragadott mondat egy beszélgetésből, és máris készül belőle az odamondogatós poszt.
A kommenteket és a lájkokat nézve nem is csodálom: ha valaki ír egy okoskodó bejegyzést a szülőségről, amihez úgy tűnik, mindenki jobban ért a másiknál, záporoznak rá a reakciók, a poszt írója pedig dörzsölgetheti a kezét: lám, ő milyen okos, milyen jókat mond, és milyen népszerű lett egy anyuka vagy egy apuka kárán.
Nem azt mondom, hogy elképzelhetetlennek tartok olyan néhány másodperces jelenetet, amiből ne lehetne levenni, hogy valaki nem jól bánik a gyerekével. Vannak szavak, amiket a legrosszabb pillanatainkban sem mondhatunk a gyereknek, és természetesen a tettlegesség is elfogadhatatlan. De tényleg messzemenő következtetést lehet levonni abból, hogy valaki, amikor éppen mi is látjuk, a telefonját nyomkodja a játszótéren, hogy alma helyett csokis kekszet ad a gyerekének, vagy hogy ráhagyja, ha négykézláb szeretne közlekedni a boltban? Ezekben a helyzetekben ritkán látjuk a teljes sztorit.
Nem tudjuk, mi történt előtte, mi zajlik a családban, milyen nevelési elvek szerint próbálnak boldogulni a szülők, vagy hogy milyen kihívásokkal küzd esetleg az adott gyerek. Lehet, hogy egy apa épp egy nehéz válás közepén próbál kiegyensúlyozott maradni, vagy egy anya egy Aspergeres gyerek mellett keresi az egyensúlyt a türelem és a határozottság között.
És mégis: egy félmondat, egy hiszti, egy engedékenynek vagy épp szigorúnak tűnő szülői gesztus elég ahhoz, hogy ítélet szülessen. De miért?
