Sokszor puszta jóindulatból is mond a szülő olyat, amivel aztán épp ellenkező hatást ér el. Cikkünkben a legtipikusabb, káros szülői mondatokat gyűjtöttük csokorba.
„Rossz vagy, buta vagy!”
Ha a csemete valami rossz fát tesz a tűzre, a szülők hirtelen felindulásból – vagy csak a berögződött mintákat követve – hajlamosak egyből a gyereket minősíteni, és ilyenkor gyakran elhangzik a Rossz vagy! Buta vagy! mondat. Ezek a degradáló jelzők könnyen alááshatják a gyerek önbizalmát, arról nem is beszélve, hogy ha elhiszi, hogy ő tényleg rossz vagy buta, nagy valószínűséggel egyre inkább úgy fog viselkedni, hogy megfeleljen ennek a ráosztott szerepnek, ennek a következménye pedig az lehet, hogy szélesebb körben is rossz gyereknek könyvelhetik el, egy ilyen skatulyából pedig szinte lehetetlen kikerülni.
Persze, mindenképp érdemes jelezni, ha a gyerkőc olyat tesz, ami a szülő megítélése szerint nem helyes, ám sokkal célravezetőbb, ha ilyenkor magát a cselekedetet minősítjük – ez butaság volt, és utána érthetően, egyszerűen elmagyarázzuk azt is, hogy miért.
Látszólag nem nagy a különbség, de a hatás így egész más.
Kép: Dmyrto_Z/depositphotos.com
„Ha nem jössz azonnal, itt hagylak!”
Aki rendszeresen jár játszótérre, biztosan sokszor hallotta már ezt a mondatot – mely általában végső elkeseredésében hagyja el a szülő száját, ha nem bírja rávenni csemetéjét az indulásra, de van olyan is, aki ezzel indít.
Egyrészt a zsarolás, mint nevelési eszköz, bár rövid távon általában nagyon célravezetőnek tűnik, hosszú távon mégsem olyan kifizetődő, hiszen ezzel is mintát adunk, arra tanítjuk a gyereket, hogy az ilyesféle fenyegetőzés teljesen rendben van, és jó eséllyel előbb-utóbb ő is élni fog vele. Másfelől pedig nem érdemes a bizalmával játszani, hiszen ha máskor komolyan veszi, amit a szülő mond neki, egy ilyen mondat megingathatja a szülőbe vetett bizalmát.
Ha anya vagy apa képes lenne otthagyni a játszótéren, akkor honnan tudhatom, hogy az óvodába tényleg jön értem? – gondolhatja joggal a poronty. A zsarolás helyett érdemes inkább megtalálni a módját, hogy mivel lehet őt érdemben motiválni az indulásra (pl. versenyfutás az autóig, otthoni program felvázolása stb.).
„Nem akarom, hanem szeretném!”
Ma már viszonylag széles körben elterjedt és elfogadott az a nézet, hogy a gyerek beszédét nem érdemes a szülőnek javítani, mivel ez frusztrációt okozhat benne. A mérvadó úgyis mindig a mintaadás, ha pedig még ötévesen is fennáll a beszédhiba, szakemberhez kell fordulni. Ennek ellenére sokszor hallani, hogy a szülő kijavítja csemetéjét, és nem csak a beszédhibát korrigálva, de olyan kifejezéseket, is, mint például az akarom vagy akarok.
A korrigáló szülők álláspontja szerint a gyerek nem mondhatja azt, hogy akar valamit, neki csak a szeretnék, szeretném kifejezések megengedettek.
Érdemes végiggondolni, hogy ha belátjuk, hogy a csemete szóhasználatát illetően is a minta a mérvadó, akkor elsősorban a szülőnek kellene váltania, vagy talán életkorhoz kötött, hogy mikor vehetik át a gyerekek a szüleik szókészletét?
Természetesen ez nem így működik, ha pedig folyamatosan korrigáljuk a gyereket, megint csak az önbizalmát ássuk alá, és kisebbségérzést kelthetünk benne. Ráadásul egy óvodás- vagy annál kisebb korú, dackorszakban lévő gyermeknek még tanulnia kell, hogy nem mindent kaphat meg azonnal.
Életkori sajátosságai okán igenis akarja a dolgokat – a témában hazánk neves gyerekpszichológusa, Vekerdy Tamás is kifejtette véleményét, miszerint egyenesen káros elnyomni a gyerekben ezt az akarást, hiszen hogy várhatjuk el a későbbiekben, hogy akaratereje legyen, ha kicsiként épp ezt próbáljuk elnyomni benne.
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!