Melissa történelmet írt
Melissa Arnot Reid neve nem ismeretlen a hegymászás világában: az amerikai sportoló hat alkalommal hódította meg a Mount Everest csúcsát, ezzel a legtöbbször sikeresen csúcsot elérő amerikai nő lett. 2016 májusában pedig történelmet írt: ő lett az első amerikai nő, aki pótlólagos oxigén nélkül jutott fel és le is ereszkedett biztonságban a világ legmagasabb pontjáról.
Könyvben is mesél kalandjairól
A Well + Good nemrég arra hívta fel a figyelmet, hogy Enough: Climbing Toward a True Self on Mount Everest című új memoárjában Melissa végre lerántja a leplet a külvilágnak mutatott sikertörténetéről, és betekintést enged a rivaldafény mögötti életébe, hogy mi mindent élt át valójában, és rávilágít arra, hogy ő sem tökéletes.
„Sokan kérdezik, van-e valami különleges adottságom, ami miatt jobban bírom a magaslati mászást másoknál. Egyáltalán nincs. Nem vagyok természetesen fitt – rengeteget kell dolgoznom és edzenem, hogy készen álljak. De van egy kivételesen magas tűréshatárom a kényelmetlenséget illetően. És valahogy képes vagyok ebben örömöt találni. Szerintem ez különböztet meg másoktól.”
– mesélte 2014-ben Jen Atornak, a Well + Good szerzőjének, amikor először beszélgettek egy „lehetetlen célokról” szóló témáról.
Ez a különös kényelmetlenséghez kapcsolódó öröm az, amit Melissa most könyvében is teljes erővel megél. A Enough nem egy idealizált hőstörténet – sokkal inkább egy személyes önboncolás, amely lapról lapra kihívja az olvasót, hogy nézzen szembe a saját belső félelmeivel is.
Ma már mer igazán őszinte lenni
Melissa könyvében nem kíméli magát: mesél a szeretet utáni vágyódásáról kislányként, azokról az alkalmakról, amikor a hitelességet tapsért cserélte el, és feltárja azokat a pillanatokat is, amelyeket senki sem látott, csak ő, belülről. Olyan gondolatokat oszt meg, amelyeket korábban még magának sem mert kimondani.
Szavaival pedig valójában mindannyiunkat arra motivál, hogy merjünk mi is „valódiak” lenni. Hányszor mondtuk már el magunknak a tökéletesség mítoszát? Hányszor rejtettük el azokat a részeinket, amelyek nem fértek bele egy kifogástalannak tűnő képbe?
„Ez a fajta kényelmetlenség boldoggá tesz – tudom, hogy ez furcsán hangzik. De így megtanulom elfogadni a kellemetlen helyzeteket, legyenek fizikaiak vagy érzelmiek. Olyan ez, mint egy belső mantra: ‘csak túl kell élni, és a túloldalon jobb lesz’. Ez a hozzáállás mindenre kihatott, amit eddig csináltam – iskolára, munkára, Everest-mászásra”.
A csendet és önmagát is kereste
A könyv egyik legmegrázóbb része egy első megmászásról szól, amelyet Melissa egy kis csapattal hajtott végre Nepál nyugati, térképen sem szereplő hegyei között. Egy olyan kalandról, ahol egyszerre kereste a csendet és önmagát:
„A kemény, hungarocell-szerű hó fehér lejtője terült el előttem. Lenéztem Benre, aki a jégcsákányait a hóba nyomta. A meredekség olyan volt, hogy elég lett volna előrehajolnia, mintha egy fazék gőzölgő levest szagolna, és máris az arca előtt lett volna a jég. (…) Belélegeztem a ritka oxigént 6000 méteren, és reméltem, hogy megtisztít. (…) A hegy annyira tiszta volt, mint egy szűz menyasszony – és ettől én piszkosnak éreztem magam”.
Több, mint egy hegymászó naplója
Az elmúlt évek fájdalmai, a halálesetek, a média nyomása és a saját belső harcai mind rányomták a bélyegüket Melissa lelkére. Ő pedig nem menekült tovább. A könyv végére a kérdés már nem az, hogy ki ő a világ számára – hanem az, hogy ki mer lenni saját maga számára.
És itt válik a Enough többé egy hegymászó naplójánál. Egy tükörré. Egy kiáltássá. Egy meghívássá, hogy mi is nézzünk szembe önmagunkkal. Hogy tegyük fel a kérdést: mennyire őszinte az a történet, amit saját magunknak mesélünk? Mert végső soron nem a hibátlanságunk miatt vagyunk szerethetők – hanem éppen ellenkezőleg, az emberi tökéletlenségeink tesznek minket elég jóvá.
