A tökéletességet gyerekkorom óta kívánatosnak tartottam, és igyekeztem mindig mindent hiba nélkül végrehajtani, mert abban találtam örömet.
Ha néha nem sikerült minden a tervek szerint, bosszankodtam, kissé letörtem, de soha nem gondoltam, hogy a hibáim végzetesek lennének. Noha a maximalizmus alapvetően pozitív tulajdonság, a kutatók úgy látják, hogy egészségügyi problémák hosszú listájához is vezethet.
A maximalizmus már az egészen fiatalokat is sújtja, és egyre elterjedtebb. Minden öt gyerek közül kettő maximalista, és egyre komolyabb egészségügyi problémákkal küzd emiatt. Ez pedig egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden generáció vágya egyre inkább teljesül, hanem azt, hogy egyre betegebbek, egyre szomorúbbak vagyunk, és a saját lehetőségeinket egyre kevésbé használjuk ki.
Hagyományosan a maximalizmust pozitív értéknek tartjuk. A tökéletességre való törekvés végül is egy önvédelmi eszköz, amivel legyőzhetjük a világot: fejlődést hoz az életünkben, de a hibák elkerülése a saját egyéni céljaink elérését is megnehezítheti.
A maximalizmus hátránya emellett nemcsak az, hogy a legeredményesebb, legsikeresebb önmagunkat nem vagyunk képesek megmutatni, hanem depresszióhoz, szorongáshoz, kényszerességhez, étkezési zavarokhoz, álmatlansághoz, krónikus fejfájáshoz, valamint korai halálozáshoz vagy öngyilkossághoz is vezethet.
Kutatások szerint minél erőteljesebb a maximalizmus valakiben, annál több pszichológiai rendellenességtől szenved az illető.
Az ellentmondás abból fakad, hogy az egészséges maximalizmus mellett, amit a magas standard, az erős motiváció és a fegyelem jellemez, létezik az ún. egészségtelen maximalizmus is, amikor soha semmi nem elég jó, és a célok emiatt nem teljesülnek, ez pedig frusztrációt okoz.
A maximalizmus nem egy viselkedésforma, hanem az, ahogyan magadról gondolkodsz. A kutatók szerint a kiválóságra törekvés nem jelent maximalizmust, csupán lelkiismeretességet. A lelkiismeretes emberek számára ez a folyamat csupán a kritikus belső hang eredménye, és ez egyáltalán nem jelent számukra elérhetetlen célt. Ha egy diák, aki sokat készült egy tárgyból, mégis gyengébb jegyet kap a vártnál azt mondja magának: „Csalódott vagyok, de nincs semmi gond, attól még, hogy most rossz jegyet kaptam, jó ember vagyok.”, ez egészséges. Ha számára az a gyengébb osztályzat üzenete, hogy „Nem vagyok elég jó”, na az már az egészségtelen maximalizmus.
A belső hang sok különböző dolgot kritizálhat bennünk: a munkánkat, a kapcsolatunkat, a tisztaságunkat, a fittségünket, és ez mindenkiben más. A lelkiismeretes emberek többféle lehetőséget találnak arra, hogyan küzdjenek meg az akadályokkal, a maximalisták viszont minden kis nehézséget stresszként élnek meg, és emiatt gyakrabban buknak el. Nekik több bűntudattal, több szégyenérzettel kell megküzdeniük, és hamarabb feladják, ha valami az erőfeszítéseik ellenére mégsem sikerül tökéletesen – ezáltal pedig a sikertől is megfosztják magukat.
Egy tanulmány a sportolókat is vizsgálta, ahol a siker egyetlen letéteményese a gyakorlás, az edzés. Ha azonban az edzés nem megy megfelelően, a maximalisták egyszerűen feladják. A nyilvánosság elé tárt tökéletlenség pedig szégyenérzettel is párosul, így egy ördögi körbe is keveredhet akár a tökéletességre törekvő sportoló.
A WHO szerint egyre több fiatal szenved mentális betegségben, depresszióban, szorongásban, és jóval gyakoribb az öngyilkossági kísérlet az Egyesült Államokban, Kanadában és az Egyesült Királyságban, mint 10 évvel ezelőtt.
Az egyre keményebb önkritika depressziós tünetekhez vezethet, ami még súlyosabbá teheti az önkritikát, így egy lefelé tartó spirálba keveredhet az illető.
Egy kutatás megállapította, hogy azok a főiskolai hallgatók, akik szociális problémákkal, beilleszkedési gondokkal küszködtek, nagyobb valószínűséggel váltak az egészségre káros maximalistává.
Az öngyilkosságok egy része is a maximalizmus következménye. A depressziós maximalisták jóval gyakrabban gondolnak öngyilkosságra. A kutatások szerint ők úgy érzik, soha nem elég jók, túl kritikusak voltak a szüleik, vagy egyszerűen túl magas személyes normákkal rendelkeznek.
Nem egyszerű leszokni a maximalizmusról, de szép lassan, lépésenként mindenki képes lehet rá: először vegyük észre, hogy mikor ítélünk meg másokat a tökéletlenségükért, és próbáljuk meg ne túlreagálni ezeket a helyzeteket. Mindenki hibázhat. Mi is. Ha a mások elfogadásában már jók vagyunk, tanuljuk meg elfogadni a saját hibáinkat is, és ne ostorozzuk magunkat miatta. Bátran ünnepeljük meg azt is, ha hibázunk. Ha jól csináljuk, nemcsak a stressz-szintünk csökken majd, de jóval szabadabbnak is érezzük tőle magunkat.