„Amikor önkéntes meseolvasó voltam, előfordult, hogy nem olvastam mesét, hanem játszottunk, együtt mondókáztunk a gyerekekkel, és ebbe szőttem bele egy-egy történetet.” – mondja Poór Mara (Mária) színész- drámapedagógus, aki jelenleg szociális gondozónak és ápolónak tanul, mellette pedig a Magyar Hospice–Palliatív Egyesület önkéntes munkatársa. Mara szerint a meseolvasásnak nem is maga a mese a lényege, hanem az, hogy valaki foglalkozzon a gyerekekkel, megnyugtassa őket, hogy átvészeljék a nehéz időszakot akkor is, ha nem tud mindig velük lenni a szülő.
„Az Erikson-féle pszichoszociális elmélet szerint minden életkorhoz és élethelyzethez tartozhat krízishelyzet. Ilyen krízis lehet egy betegség is. Ezeket a helyzeteket pedig meg kell tanulni kezelni, meg kell küzdeni velük, ugyanis ha erre képesek vagyunk, akkor óriásit fejlődhetünk általa. Ehhez sokszor segítségre van szükségünk, és egy kisgyermek esetében ilyen segítség lehet akár egy mese is. Hiszen miről is szólnak a mesék? Általában egy idilli világban egyszer csak történik valami nagyon rossz dolog, kialakul egy olyan helyzet, amit a főszereplőnek kell feloldania. El kell indulnia egy úton, társakat kell szereznie, le kell küzdenie az akadályokat. A gyerekeknek nem kell külön megmagyaráznunk egy mese tanulságát, hiszen ők értik a lényegét. A mi feladatunk az, hogy megtaláljuk a megfelelő mesét, amelynek a segítségével a kisgyermek megérti, hogy most neki is küzdenie kell, neki is akarnia kell a gyógyulást. Akarnia kell élni – mondja Mara, aki szerint az is nagyon fontos, hogy ne titkolózzunk a gyerek előtt, akkor sem, ha súlyos, netán gyógyíthatatlan betegséggel küzd. Persze ehhez a szülőnek is ügyesnek kell lennie, mindig csak annyit szabad elmondania, amire a gyerek magától rákérdez, amit még fel tud dolgozni.”
A szülőknek sem könnyű
Minden szülő rémálma, hogy gyermeke kórházba kerül, és nem tud segíteni neki, nem tud minden pillanatban jelen lenni, fogni a kezét és megnyugtatni. Azt gondolhatnánk, éppen ezért a szülők kifejezetten örülnek az önkéntes meseolvasóknak. Csakhogy nemcsak a kicsiknek, a szüleiknek sem könnyű megélni egy ilyen helyzetet, az önkénteseknek pedig az elutasításra is fel kell készülniük. Olvass még a témában
„Az egyik kisfiúnak ott volt a nagymamája is, aki kifejezetten nem örült az én jelenlétemnek. – emlékszik vissza Mara. Ha a szülők, nagyszülők elutasítóak, annak szerintem két oka lehet. Az egyik, hogy azt gondolják, az ő feladatuk, hogy mesét olvassanak a gyereknek, tehát ezt a szerepet más ne akarja elvenni tőlük. A másik, hogy a rokonokban gyakran van egyfajta tagadás, úgy tesznek, mintha nem is lenne olyan nagy dolog, hogy a gyerek kórházban van, és hogy egyébként sem annyira komoly a betegség. Közben látszik a testtartásukon, a beszédükön, hogy valójában rettenetesen félnek és borzasztóan érzik magukat ebben a helyzetben.” Az önkéntesnek persze ilyen esetben nem szabad megsértődni, hiszen lehet, hogy másik alkalommal, más gyereknek pont az ő meséje dobja majd fel a napját. A gyerekek pedig általában elég nyitottak.
