A művészt és a szégyen
Egy művész odáig merészkedett, hogy egy kiállító terem padlójára rengeteg pénzt szórt. A termet csak nők látogathatják. A művész arra, kíváncsi, hogy a nők mit kezdenek a pénzérmékkel.
Nos… a művészet álcája alatt megszégyeníti azokat a nőket, akik bemennek ebbe a terembe, csupán csak kíváncsiságból is. A régi időkben pénzérméket szórtak azokra a nőkre, akik erkölcstelenek voltak. A kiállítást látogatók nagy része ezzel nincs tisztában.
A szégyen tudata
Feldmár szerint, amikor az embert bántják, megragad abban a pillanatban, abban az élményben. Amikor a szégyent megéljük, egyedül vagyunk benne, nincs kivel megosztani a fájdalmat – mert nem értenék meg, vagy mert nincs kéznél egy anya. Innentől kezdve az egyén a túlélésre játszik, el akarja kerülni a hasonló pillanatokat. Olvass még a témában
Hiába meg tovább, a szégyen érzése ott marad benne, mint egy szög. Vissza kell tehát menni időben arra a pillanatra, amikor a traumát megéltük, és valakinek a karjai között át kell élni azt újra.
Úgy vélem, annál erőteljesebb a szégyen érzése, minél korábban éli meg ezt valaki. Nagymamám mondta, hogy ő akkor szégyellte el magát, amikor nem volt cipője, gyerekként.
Bár volt pár nyugalmas évtizedünk ebben az országban, amikor ez elképzelhetetlen volt, de mára ez újra aktuálissá kezd válni. A szégyen mélypontja az, amikor valaki olyan dolog miatt szégyenkezik, mint egy cipő, ami másoknak természetes, hogy van…
Kapcsolódó cikk a következő oldalon:
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
