5 gazditípus, akivel biztosan összefutsz egy parkban

Már rögtön az első napjaimban sikerült belebotlanom a véleményem szerint legrosszabb típusba, a tudálékos gazdiba, aki – ha kell, ha nem – osztja kéretlen okosságait mindenkinek, aki kíváncsi rá – és sajnos annak is, aki egyáltalán nem. Nem érdekli, hogy talán már több évtizednyi kutyás tapasztalatom van és az sem, hogy épp csak két napja vagyok újra gazdi. Máris letorkoll, ha nem vagyok elég határozott a kutyámmal és elmagyarázza, hogy hogyan is kell ezt – szerinte – jól csinálni.

Hiába próbálom elkerülni a téren, valahogy mindig a hátamban érzem megvető, bíráskodó pillantását. A megjegyzései pedig nem lelkesítenek, sokkal inkább elbizonytalanítanak: vajon jól csinálom?

A legtöbb helyen pórázon szabad csak kutyát sétáltatni a városban, a nagyobb parkokban, ligetekben, tereken. Van egyfajta íratlan egyezség a gazdik között, hogy csak az köti meg a kutyáját, aki úgy véli, hogy kedvence nem elég jól szocializált ahhoz, hogy beengedje a közösségbe, esetleg beteg, vagy tüzel és emiatt szeretné távoltartani a többiektől. Van azonban olyan gazdi is, aki nem ezért tartja mindig rövid pórázon a kutyáját, hanem azért, mert egyszerűen retteg, hogy valami érheti.

Sajnos, ha a gazdi folyamatosan túlfélti a kutyát, akkor a kutya egy idő után maga is elveszíti az önbizalmát és valóban félős lesz. Pedig a legjobb, ha egyszerűen beengedi a közösségbe és engedi, hogy megvívja a maga kis harcait.

Hiába szeretném néha magamba mélyedve élvezni a reggeli sétámat, anélkül, hogy a kutyámon kívül bárkire kapcsolódnom kelljen, egy városi parkban ez szinte lehetetlen. Mindig akad valaki, akivel végül váltok pár mondatot. Bizony az is előfordul, hogy pont olyan kerül az utamba, aki reggel elemében van és szereti elmesélni az egész életét.

Mikor már kívülről tudom az összes korábbi kutyája nevét és kórtörténetét, pontosan tisztában vagyok jelenlegi kutyája emésztésével akkor általában kedvesen elköszönök és eloldalgok. Persze néha velem is előfordul, hogy van kedvem beszélgetni, olyankor mindig öröm találni egy ilyen cserfes, kutyás sétatársat.

Nagyon szeretem a kutyákat, de kicsit úgy vagyok velük, mint a gyerekekkel: a testvéreim gyerekeit rajongva szeretem és saját leendő gyerekeimet is imádni fogom, de távolabbi ismerősök, barátok gyerekeihez nem kötődöm automatikusan. A kutyák esetében is ez a helyzet, a sajátomért odavagyok, de idegen kutyákért nem feltétlenül lelkesedem.

Van azonban olyan gazdi típus, aki valóban a világ összes kutyájáért rajong. Szeretetét pedig gügyögve adja a gazdik és az ebek tudomására. Ártalmatlan, kedves, bár ez a fajta rajongás néha kicsit sok tud lenni.

Elengedi a kutyáját, hadd menjen, amerre lát. Nem számít, hogy esetleg konfliktusba keveredik más kutyákkal, zavarja a játékot, vagy a gazdikat. Ki tudja, hogy épp hol végzi el a dolgát, amit persze nem vesz észre, így össze sem szedi. A gazdit sokkal jobban érdekli, hogy a saját telefonját bújja még a reggeli séta alatt is.

Ő az, aki maximum egy jót nevet azon, ha ivartalanított kan kutyája kiszemel magának egy szukát és nem látja át, hogy ezzel szenvedést okoz az állatnak. Röviden: ő az a gazdi, aki még nem áll készen a kutyatartásra, és jobb lett volna, ha nem vág bele.