Elegem van abból, hogy elnézzük, ha valaki betegen megy a dolgára.
Szépségipari dolgozóként rengeteg emberrel találkozom. Ez a munkám velejárója, és alapvetően szeretem is. Nap mint nap különböző személyiségekkel, élethelyzetekkel, történetekkel találkozom, és sokszor érzem azt, hogy nemcsak szolgáltatást nyújtok, hanem figyelmet, időt, törődést is.
A szalon sok vendég számára egy kis menedék, ahol kikapcsolhat, feltöltődhet, ahol végre róla szól minden. Ezt értem, és tiszteletben is tartom. Viszont az évek alatt egy olyan jelenséggel szembesültem újra és újra, amiről egyre nehezebb hallgatni. Egyre többször fordul elő, hogy a vendégek betegen is eljönnek. Nem kicsit rosszul, nem „talán valami készül”, hanem egyértelműen betegek. Olvass még a témában
Köhögnek, tüsszögnek, rekedtek, folyik az orruk, panaszkodnak, hogy alig vannak jól és közben ott ülnek velem szemben.
Sokszor még ki is mondják: „Tudom, hogy beteg vagyok, de nem akartam lemondani.” Ha törik, ha fúj, ha fagy, a hajnak, a körömnek, a kezelésnek meg kell lennie. Bármi áron.
Bennem ilyenkor egyre erősebben fogalmazódik meg a gondolat: miért lett ez természetes? Miért lett elfogadott, hogy ezt el kell néznünk? Nem kell és nem is szabad szótlanul tűrnöm. Sokáig én is csendben voltam. Úgy éreztem, ez a dolgom, ez a szakma része. Fertőtlenítettem, szellőztettem, próbáltam minél gyorsabban túl lenni az adott vendégen, miközben végig ott volt bennem a feszültség: vajon hazaviszem-e ezt a betegséget? Vajon pár nap múlva én is kidőlök? Vajon hány másik vendéget érint majd mindez?
A szépségiparban dolgozóknak gyakran azt sugallják, hogy alkalmazkodni kell. Hogy mosolyogni kell. Hogy nem illik problémázni. Mintha a saját egészségünk másodlagos lenne. Pedig nem vagyunk kevésbé fontosak csak azért, mert szolgáltatást nyújtunk. Rájöttem, hogy a hallgatás nem megoldás. A csend nem védi meg sem engem, sem a körülöttem lévőket. Ha nem szólalok meg, azzal csak fenntartom azt a rossz gyakorlatot, ami hosszú távon mindenkinek árt.
Igenis jogom van határt húzni
Egy idő után világossá vált számomra, hogy a határok meghúzása nem bunkóság, hanem szükségszerűség. Jogom van ahhoz, hogy biztonságos körülmények között dolgozzak. Jogom van ahhoz, hogy ne tegyem ki magam felesleges kockázatnak csak azért, mert valaki nem akar időpontot módosítani. Igen, ki lehet mondani: „Sajnálom, de így nem tudjuk elvégezni a szolgáltatást.” Igen, haza lehet küldeni a beteget. És igen, ez teljesen rendben van. Ez nem elutasítás, nem büntetés, nem személyes támadás. Ez felelősségvállalás magamért, a kollégáimért és a többi vendégért is.
