Mikor valaki összetöri a szíved, ott maradsz egyedül egy csomó kérdéssel. Én rontottam el? Valami rosszat tettem? Talált valakit, aki jobb nálam? Ilyen gondolatokkal kínozzuk magunkat és azt hisszük, megkönnyebbülnénk, ha ezekre választ kapnánk.
Ezekre a kérdésekre azonban egyrészt nem kapunk választ, másrészt az sem könnyítene meg semmit, ha az ex megválaszolná őket. Mikor megcsalnak vagy elhagynak minket az mindig fájdalommal, értetlenséggel és frusztrációval jár. Utána hetekig csak arra várunk, hogy felhívjon minket vagy megírja az illető, hogy hibázott és nem tud nélkülünk élni. Állandóan a telefonunkat lessük, hátha ő írt, este az utolsó, reggel az első dolgunk az üzeneteinket ellenőrizni. A legrosszabb – jártam már így – mikor a másik nem is hajlandó válaszolni és teljesen megszakítja a kommunikációt, mikor még annyi kérdésünk és mondanivalónk lenne számára.
Ez a helyzet megalázó, méltatlan és végtelenül szomorú, mert mi is tudjuk, hogy nem fog megtörténni, amire várunk. Mégis reménykedünk és arról ábrándozunk, hogyan reagálunk majd, ha bűnbánóan jön visszakönyörögni magát a kedves. Mikor pár évvel ezelőtt én is ebben a helyzetben voltam, végső elkeseredésemben beírtam a Google keresőjébe – nem viccelek – hogy „hogyan dolgozzuk fel, ha összetörték a szívünket?” Rákattintottam az első találatra, ahol az alábbi menüsor tárult elém:
Elhagyott a partnered a legjobb barátnődért? Elhagyott a húgodért? Faképnél hagyott az oltár előtt?
A kérdések egy oldalon keresztül folytatódtak, szörnyűbbnél szörnyűbb lehetséges szituációkkal. Mivel az én eseteben „mindössze” annyi történt, hogy egy nagy összeveszés után az ex nem akarta folytatni a kapcsolatot, egyből „jobban” éreztem magam. Szembesültem azzal, hogy sokkal rosszabb helyzetben is lehetnék, így pár fokkal kevésbé sajnáltam magam.
Végül kikerestem a pusztán „Elhagyott” kategóriát, ahol az első tanács az volt, hogy írj egy levelet az exnek, amiben leírod minden fájdalmad, sérelmed és kérdésed. Felhúztam a szemöldököm, de a szöveg így folytatódott, nagybetűkkel: „DE NE KÜLDD EL NEKI!”
Nem igazán hittem abban, hogy bármivel is jobban leszek attól, hogy leírom az érzéseimet tudván, hogy nem kapok rá semmi választ. Végül belekezdtem, mert az önsajnálaton kívül akkoriban nem volt más dolgom.
Leírtam mindent. Hogy milyen nagy reményekkel indultam ennek a kapcsolatnak, hogy mikor egymás karjaiban feküdtünk és elmondtuk egymásnak legféltettebb titkainkat, akkor voltam életemben a legboldogabb. Azt is, hogy teljesen biztos voltam abban, hogy örökké együtt maradunk és hogy még életemben nem bántott meg ennyire senki. Hogy nem értem, mi romlott el köztünk, hogy ez így alakult? Hogy miért nem ad a kapcsolatnak még egy esélyt és hogyan képes ignorálni az üzeneteimet? Hogyan képes nélkülem élni, mikor nekem ő jár minden gondolatomban?
A romantikus siránkozás után az indulataimat is szabadjára engedtem. Úgy gépeltem be minden sérelmem – tele trágárságokkal – hogy füstölt a klaviatúra, a végére egy kicsit el is fáradtam. És megkönnyebbültem. A levelet elmentettem és azzal a lendülettel el is felejtettem, de valahogy átfordult az „állapotom” és onnantól kezdve minden nap egy kicsit könnyebb lett.
A dokumentumot évekkel később véletlenül megtaláltam a gépemen és mikor elolvastam, folyt a könnyem, de a nevetéstől.
Amit akkor tragédiaként éltem meg, addigra már olyan távolinak és röhejesnek tűnt. Mondanom sem kell, az extől sosem kaptam választ a kérdéseimre, azokat az idő adta meg. Mikor pár évvel később összefutottam vele egy buliban, már semmi rossz érzésem nem volt irányában, és jól elbeszélgettünk.
A kérdésre tehát, hogy mi legyen azokkal a kérdésekkel, amikre szakítás után sem kaptál soha választ, azt tudom mondani, hogy ne annak tedd fel, aki megbántott. Vesd őket papírra, tedd el és az idő megadja rájuk a választ.