Nemrég új lakók költöztek a mellettem lévő lakásba. Az első találkozásunk teljesen tankönyvszerű volt: összefutottunk a folyosón, bemutatkoztunk, kedvesen mosolyogtunk egymásra. Azóta, ha találkozunk, udvariasan köszönünk, még néhány szót is váltunk – ők rendszerint elnézést kérnek a konyhafelújítás zajai miatt, én pedig mosolyogva elmondom, hogy teljes mértékben megértem, és együtt örülünk annak, hogy időben megérkezett a csempe, és jöhet a burkoló. De a helyzet az, hogy a hölgy nevére már nem emlékszem. Nem rosszindulatból, nem figyelmetlenségből. Egyszerűen… nem jegyeztem meg.
A másik oldalamon egy fiatal pár lakik. Velük is mindig kedvesen köszönünk egymásnak, udvariasak vagyunk, mosolygunk, ha találkozunk, de miközben pontosan tudom, milyen zenére szokták takarítani a lakást, a nevükre már nekik sem emlékszem. És bármilyen rosszul hangzik is, bevallom: nem bánom, hogy ez így van.
Ez az, amit sokan nehezen értenek meg. A nagyváros körülöttünk egy olyan tér, ahol az ember megtanulhatja, milyen luxus tud lenni az anonimitás. Én – aki egy kis faluban nőttem fel, ahol mindenki mindenki életének a részese volt – különösen értékelem azt, hogy a saját otthonomban senki nem tartja számon, melyik nap kihez jött csomag, hogy mikor öntözöm a virágokat, és hogy ma vajon milyen hangulatban köszöntem. Olvass még a témában
Egy falu biztonságot ad, de néha ugyanannyira lehet fojtogató is. Egy nagyváros viszont ritkán érdeklődik irántad túlságosan – és ez sokszor felszabadítóbb, mint hinnénk.
Pedig, ha nagyon akarnám, biztosan lehetne szorosabb viszonyom a szomszédaimmal. Tudom, milyen előnyökkel járna: kölcsönkérhetnénk egymástól szerszámokat, néha kérhetnék tőlük egy csésze cukrot, leadhatná hozzájuk a csomagomat a futár, vagy segíthetnének levinni a bútort a lomtalanításnál. Akár barátság is kialakulhatna – hiszen miért ne alakulhatna ki szorosabb viszony két egymás mellett élő ember között?
De őszintén szólva: én jobban szeretem, hogy távol tartjuk magunkat egymás életétől.
Mert a nagyvárosban a szomszédi viszony másképp működik, mint egy kisebb helyen. Itt nem elvárás a rendszeres kávézás, sem a kerítés fölött átnyúló pletykacsere. A közelség csupán fizikai. A lelki, az emberi, a bizalmi rész pedig: opcionális. És én pont ezt szeretem ebben. A választás szabadságát. Azt, hogy egy lakóközösségben élve sem kell megnyitnom a magánéletem olyan emberek előtt, akikkel alapvetően csak a falaink érnek össze.
Ettől még persze nem vagyok antiszociális. Nagyon is igyekszem kedves lenni a körülöttem élőkkel, de megtanultam, hogy a kedvesség és a közelség között óriási különbség van. A tisztelet, a jóindulat és az udvarias köszönés teljesen elég lehet. Miért kellene többet várnunk egymástól csak azért, mert véletlenül ugyanabban a lépcsőházban sétálunk fel a nap végén?
