Mindig furcsa érzés, amikor látom, hogy más családok mennyire összetartanak. Egy közös ebéd, egy közös nyaralás vagy akár csak egy apró szokás, ami miatt úgy tűnik, ők valóban egy egységet alkotnak. Én viszont sosem éltem meg ezt a fajta biztonságot és közelséget. Nálunk a család inkább széthullott darabokra, és sosem volt egy erős kéz, ami összefogta volna. Gyerekként azt hittem, ez természetes, felnőttként viszont már érzem, hogy mennyire hiányzott.
Nekem több testvérem is van, mégis olyan, mintha mindannyian külön életet élnénk, külön szigeteken. A szülők és nagyszülők sem voltak azok a típusok, akik gyakran összehívták volna a családot, sem anyai, sem apai oldalon. Nem voltak nagy vasárnapi ebédek, ahol mindenki együtt nevet, és nem voltak közös nyaralások, amelyek történeteit évekig meséltük volna. Ha voltak is ilyesmi próbálkozások, alatta vagy utána biztosan feszültségeket szült. Én lettem a legfiatalabb, a „kicsi”, aki mindig próbált kapaszkodni a többiekhez, de valahogy sosem éreztem, hogy igazán sikerült volna. Sokszor vágytam arra, hogy legyen egy erős családi bázisom, de helyette inkább mindenki a maga dolgával törődött. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást, inkább csak azt, hogy sosem tanultuk meg, hogyan kell összetartani. Ma, amikor látok egy családot, akik közösen ünnepelnek vagy épp támogatják egymást a nehezebb időszakokban, elönt egyfajta irigység. Nem rosszindulatú, inkább szomorú irigység, vajon miért nem tudtunk mi sosem így működni?
Testvérek – de mégis távol
A legtöbb ember azt gondolná, hogy ha valakinek több testvére van, akkor biztosan sosem magányos. Nálunk ez mégsem így alakult. Mindannyian külön utat jártunk be, és ahelyett, hogy együtt erősítettük volna egymást, inkább csak párhuzamosan futottak az életeink. Olvass még a témában
Gyerekként próbáltam közel kerülni hozzájuk, de gyakran éreztem, hogy túl nagy a korkülönbség, túl sok a saját problémájuk, és nem maradt rám igazán figyelmük.
Legkisebbként mindig úgy éreztem, hogy nekem kell alkalmazkodnom. Ha volt is néha közös program, a szabályokat nem én írtam, én csak csatlakoztam. Sokszor inkább a csendes megfigyelő voltam, aki hallgat, és próbálja megérteni, miért nem működik nálunk úgy a család, mint másoknál. Ez a szerep sokáig rányomta a bélyegét arra, hogyan tekintek magamra a családon belül.
