Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokakhoz hasonlóan én is abban nőttem fel, hogy a konfliktus valami kellemetlen dolog, amit jobb elkerülni. Aki szóvá tesz valamit, az „nehéz eset”, aki reklamál, az kötekedik. Ha pedig nőként teszed mindezt, még könnyebben rád ragad ez a címke. Így aztán sokáig én is inkább hallgattam.
Kifizettem a fodrászt akkor is, ha nem pont olyan lett a hajam, mint szerettem volna. Nem kértem meg a hentest, hogy ne azt a csirkemellet adja, hanem a szebbiket. És ha 40 dekával is lett több, mint amit kértem, csak csendben bólintottam, hogy maradhat.
Nem szóltam, ha egy szolgáltatás nem volt elég alapos, vagy ha valami nem úgy sikerült, ahogy megbeszéltük. Inkább hazamentem, és magamban puffogtam. Újra és újra lejátszottam a fejemben, hogy mit kellett volna mondanom – természetesen utólag mindig sokkal frappánsabban és határozottabban. Olvass még a témában
Ezt hozza 2026. április 13. a numerológia szerint: helyet teremthetsz valami újnak az életedben
Innen látszik, ha egy nő még kislány – akkor is, ha a 30-as éveiben van már
„Apám egyedül levert 5 huligánt” Mi történt, ami után teljesen más színben láttad apádat?
„Én soha nem leszek olyan, mint az anyám!” Elképzelés vs. valóság
De miért csináltam ezt az egészet? Miért nem tanultam meg az első ilyen alkalom után, hogy jobb, ha szólok?
Egyrészt nem akartam megbántani senkit, nem akartam kellemetlen helyzetet teremteni, másrészt viszont egyre inkább zavart, hogy nem azt kapom a pénzemért, amit vártam.
Idő kellett, mire rájöttem, hogy a kettő nem zárja ki egymást
A konfliktus felvállalása ugyanis nem egyenlő a veszekedéssel. Nem azt jelenti, hogy felemelem a hangom, hogy hibáztatok vagy hogy „jelenetet rendezek”. Sokkal inkább azt jelenti, hogy jelzem: valami nem megfelelő számomra. Képviselem a saját érdekeimet.
Ez elsőre magától értetődőnek hangzik, de a gyakorlatban meglepően nehéz. Különösen akkor, ha van valamiféle személyesebb kapcsolat is a szolgáltatóval. Nem akarod megbántani a fodrászodat, nem akarsz még több munkát adni a szobafestőnek, nem akarsz „problémás ügyfél” lenni.
A fordulópont nálam valahol ott jött el, amikor kezdtem észrevenni, hogy ez a hallgatás nem semleges. Nem az történik, hogy „lenyelem és továbblépek”. Hanem az, hogy magammal viszem a feszültséget. Hogy napokig bennem marad egy rossz érzés, amit egyetlen mondattal el lehetett volna kerülni.
És akkor elkezdtem kísérletezni
Először nagyon apró helyzetekben. Egy-egy finom visszajelzéssel. Aztán egyre tudatosabban. Rájöttem, hogy nem az a kérdés, hogy szólok-e, hanem az, hogy hogyan.
Ami nekem működni kezdett, az a nyugodt, tényszerű kommunikáció volt.
Nem minősítettem a másikat, nem azt mondtam, hogy „ez rossz lett”, hanem azt, hogy „nem egészen ezt szerettem volna”. Elmondtam, mi az, ami nem stimmel számomra, és azt is, hogy mit szeretnék helyette.
Ha a helyzet engedte, egy kevés humort is belevittem. Nem azért, hogy elvicceljem a problémát, hanem hogy oldjam a feszültséget. Hogy a másiknak is könnyebb legyen belátni, ha valami nem sikerült jól, anélkül, hogy ez egy azonnali „kudarcélménnyé” válna számára.
És ami talán a legfontosabb: nyitott maradtam a megoldásra. Nem csak kritikát fogalmaztam meg, hanem teret adtam annak is, hogy közösen találjunk ki valamit. Ez teljesen más hangulatot teremt, mint amikor valaki „panaszkodik”.
A legmeglepőbb felismerés mégsem ez volt.
Hanem az, hogy nem dőlt össze a világ.
Tényleg. Nem sértődtek meg tömegesen az emberek, nem lettem hirtelen „a problémás vendég”. Sőt, sok esetben kifejezetten pozitív reakciót kaptam. Volt, aki megköszönte, hogy szóltam. Volt, aki azonnal javított a hibán. És volt olyan is, hogy nem lett tökéletes a végeredmény, de legalább elindult egy párbeszéd.
Cserébe viszont valami nagyon konkrét dolog változott az életemben: elkezdtem azt kapni a pénzemért, amit várok.
És ezzel együtt csökkent a szorongásom is. Már nem az van, hogy előre aggódom, vajon milyen lesz az eredmény, és hogy majd „mit csinálok, ha nem tetszik”. Mert tudom, hogy ha nem tetszik, akkor szólhatok.
Ez egy egészen másfajta biztonságérzet
És talán még ennél is fontosabb: megszűnt az utólagos puffogás. Az a belső monológ, amiben újra és újra végigmegyek egy helyzeten, és közben egyre jobban felhúzom magam. Ez nemcsak felesleges energia, hanem hosszú távon kifejezetten megterhelő is.
Amióta inkább kimondom ezeket a dolgokat ahelyett, hogy bent rágnám őket, sokkal könnyebb a lelkemnek is.
Ezzel együtt nem állítom, hogy a konfliktusok felvállalása mindig kényelmes. Néha még most is van bennem egy kis feszültség, mielőtt megszólalok. De már tudom, hogy ez a rövid kellemetlenség sokkal kevesebbe kerül, mint az a hosszan elhúzódó rossz érzés, amit a hallgatás okoz. Úgyhogy gyakorolok. Ki tudja, lehet, hogy egy nap már szemrebbenés nélkül is ki tudom majd mondani, ha valami nem tetszik nekem.
