A fórumokon, hozzászólások között nem kell sokáig böngészni, hogy beleakadjunk panaszkodó nők seregeibe: a mai férfiak komolytalanok, nem lehet rájuk számítani, nem szakadnak le az anyukájukról, nem is igazi férfiak… A másik gyakori megállapítás, hogy akik a kritériumoknak megfelelnek, „már mind foglaltak”. De tényleg így van? Valóban kihaltak az igazi férfiak, a többiek pedig egytől egyig megházasodtak?
Csak néhány egyszerű példa: nem hagyjuk, hogy fizessék a randevún a számlát, zokon vesszük, ha fel akarják segíteni a kabátot, vagy éppen kinyitják nekünk az ajtót. (Mintha ezeket azért tennék meg nekünk, értünk, mert nem vagyunk rájuk képesek, holott erről szó sincs.)
Otthon elvárjuk, hogy besegítsenek a házi munkába, és úgy osztogatjuk nekik a feladatokat, mintha a gyerekeink lennének – pedig pontosan ez az, amitől ők gyakran elveszítik férfiasságuk érzetét.
Félreértés ne essék, nem pártolom én sem, ha a férfiak a mamahotelből a feleséghotelbe költöznek, és úgy viselkednek otthon, mintha a nők nem pont ugyanannyit dolgoztak volna egész nap. Inkább azt szeretném megvilágítani, hogy sok férfitól annyira távol állnak az otthoni teendők, mint tőlünk egy hengerfejcsere.
Bizonyára neked is sok minden eszedbe jut, ha koszosan, derékig a motorháztetőben lógva szereled az autódat, csak nem az, hogy milyen brutálisan nőies vagy. Megcsinálod, ha muszáj és nincs senki, akivel osztozhatnál a teendőkön, de valószínűleg szívesebben vállalnál valami mást, egy testhezállóbb teendőt. (Kivéve persze, ha ez a munkád, vagy éppen a hobbid.)
Nos, ugyanez a helyzet a férfiakkal is: megcsinálják, amit kiosztunk nekik, sokan örömmel is segítenek. Ugyanakkor rengetegen azt érzik, hogy ezzel lejjebb adtak a férfiasságukból. Amíg ezt az egész „feladatlistát” sikerül egy arany középúton tartani, addig persze nincs semmi gond, de ha gyűlnek a kimondatlan sérelmek és érzelmek, az már egészen más tészta.
De mit akar manapság a nagybetűs Nő?
A modern társadalmi változásoknak köszönhetően a nők új szerepeket töltenek be a munkaerőpiacon, és ezzel új státuszba kerültek. A férfiaknak már nem muszáj eltartaniuk őket, mert sokan önállóan is boldogulnak, így aztán a nők is teljesen másként viszonyulnak a klasszikusnak tekinthető szerepeikhez. Mondhatjuk, mások és leginkább nagyobbak lettek az elvárások, a megváltozott szerepek pedig a párválasztásra is óhatatlanul hatással vannak.
A baj többnyire az, hogy a maszkulin és férfias viselkedés mögött a legtöbbször mégis érzékeny (lelkileg), gondoskodásra, pátyolgatásra szoruló nők vannak, akik sokszor saját maguk előtt is álcázzák valódi érzéseiket, igényeiket.
Keresik a nagybetűs férfit, aki tényleg olyan, amilyennek megálmodták, viszont nem tudják elviselni, amikor belép az életükbe. Egyszerűen túl sok, túl erős, túl határozott, és ami fontos: nem lehet eldirigálni. Saját gondolatai, céljai vannak, nehezen kezelhető, irányítható – rásütik, hogy problémás, holott valószínűleg kiváló partner lehetne, ha találna kapcsolódási pontot a nővel.
Erre azonban vajmi kevés az esély akkor, ha a nő nem éli meg a saját nőiességét, hanem akár külső nyomás hatására olyan szerepeket kényszerül betölteni, amiket nagyszülei, szülei női ágon még csak hírből sem ismertek.
A legnagyobb probléma az, hogy úgy próbálunk igazi férfit találni, hogy közben nem viselkedünk igazi nőként. Valamiért hibának, hiányosságnak és rossz dolognak érezzük azt, hogy saját szerepünket teljesen, a maga valójában megéljük – mintha ez manapság a gyengeség jele lenne, mintha a gyengeség többé nem férne bele a nők szótárába.