A fórumokon, hozzászólások között nem kell sokáig böngészni, hogy beleakadjunk panaszkodó nők seregeibe: a mai férfiak komolytalanok, nem lehet rájuk számítani, nem szakadnak le az anyukájukról, nem is igazi férfiak… A másik gyakori megállapítás, hogy akik a kritériumoknak megfelelnek, „már mind foglaltak”. De tényleg így van? Valóban kihaltak az igazi férfiak, a többiek pedig egytől egyig megházasodtak?
Ha férfiakra vágyunk, miért áhítozunk a szerepükre?
Már előre látom, hogy a feminista mozgalom radikális hívői képzeletbeli köveket hajigálnak a monitor felé, de a személyes véleményem az, hogy igenis vannak tipikusnak tekinthető férfi és női szerepek. Sőt, ezt az egészet kiegészítenem azzal, hogy egy olyan nő, aki elégedett önmagával és az életével, az nem akarja férfias szerepekbe kényszeríteni magát. Nem akarja mindenáron megmutatni, hogy egy másik ember életében is helytállna – pusztán azért, mert az nem az övé.
Ez számomra nem azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat, amik férfiasnak lettek kikiáltva, a nők nem tudnak megcsinálni, vagy éppen fordítva. Csupán azt, hogy például fizikumból, gyakorlatból eredően van olyan, amiben az egyik nem egyszerűen jobb a másiknál.
Hiába tanultam a jogosítványom megszerzésekor, hogyan kell kereket cserélni az autón, aligha állnék neki a téli garnitúrát nyárira cserélni, míg ezt a párom pár pillanat alatt, zsigerből megteszi.
Ezt én nem úgy fordítom le magamnak, hogy „erre nem vagyok képes, mert nő vagyok”, hanem hogy „ő ezt jobban tudja”. De nem azért, mert férfi, hanem mert sokszor csinálta és jóval erősebb nálam. Én is meg tudnám csinálni, ha valaki újra elmagyarázná, és talán nem olyan könnyen emelném a helyére a kereket, mint ő, de megoldanám.
Csakhogy nincs rá szükségem, hogy bizonyítsak magamnak, nem kell senkinek megmutatnom, hogy nekem ez is simán megy. Ugyanakkor ő sem jön oda, és fejti ki, hogy szerinte rossz programon használom a szárítógépet – mivel abban nekem van nagyobb gyakorlatom, én értek hozzá jobban. Ettől azonban egyikünk sem érzi magát kevesebbnek, rosszabbnak a másiknál. Ellenben együtt, egy csapatban, a másik gyengeségeit kiegészítve, férfias és nőies szerepeket betöltve nagyon jól haladunk előre a terveink megvalósításával.
Bizonyítunk, de kinek? És főleg: miért?
Sok esetben azon csúsznak el a férfi-női szerepek, hogy egyszerűen túl sokat akarunk bizonyítani, mégpedig feleslegesen. Gyakran hallani, hogy felcserélődtek, amivel csak részben tudok egyetérteni. Szerintem inkább arról van szó, hogy a nők sok esetben maszkulin vonásokat öltöttek magukra, miközben legbelül mégis nők szeretnének maradni, és érzik ezt az ellentétet, ezt a diszharmóniát, ami óhatatlanul befolyásolja a párválasztásukat. Eközben persze a férfiak is változtak, bár nem tudni, ki kezdett el korábban alkalmazkodni a másik nemhez.
Panaszkodunk, hogy ők nem elég férfiasak, viszont megköveteljük maguknak azokat a privilégiumokat, amikhez, ha alkalmazkodni akarnak, óhatatlanul veszítenek a férfiasságukból.