Barbara nagy tervekkel indult útnak. Telve volt kiapadhatatlan energiával – mindig csak előre nézve menetelt egyre feljebb és feljebb, egyenesen a céljai felé. A karrierépítés csatazajában azonban sok dologra nem volt sem ideje, sem igénye.
Elhanyagolta a rokonait, lemorzsolódtak mellőle a barátok, a nagy szerelem pedig – nos, ő elunta a várakozást, és családot alapított mással.
– Ej, kislányom! Mikor mész már férjhez, mikor szülsz már nekünk unokákat? Lassan negyvenéves leszel… Ideje lenne már… – mondogatta az édesanyja, de ő meg sem hallotta.
Aztán egy verőfényes tavaszi napon, amint éppen kilépett az irodaház ajtaján összeütközött egy babakocsit tologató anyukával.
A sűrű bocsánatkérések közepette megakadt a tekintete a babakocsiban ficánkoló apróságon – és életében most először valami furcsa, megmagyarázhatatlan vibrálást érzett a lelkében. Akkor még nem értette mi ez – csak egyre jobban zavarta a munkájában, már nem tudott koncentrálni, nem tudott logikus döntéseket hozni, szétszórttá, és szórakozottá tette.
– Gyereket akarok! – mondta ki végre a párjának, aki elborzadva nézett a teljesen kicserélődött nőre.
– Én meg nem… Mint tudod, nekem van belőlük három… Csak a baj van velük… – hárított a férfi, utalva kudarcba fulladt első házasságára. – Miért nem veszel inkább egy kutyát? Vagy egy kanárit? Esetleg egy hörcsögöt… – próbált meg viccelődni.
De Barbara egyiket sem tartotta jó ötletnek. Látva a férfi konok elhatárolódását, és a kapcsolatukhoz való ilyen viszonyulását, úgy döntött – most is, mint eddig mindig –, hogy a saját kezébe veszi az irányítást.
Abbahagyta a gyógyszer szedését, s 2 hónap múlva már boldogan nézte a pozitív tesztet –majd rövid úton megvált az állítólagos szerelmétől. Csakis előre nézve menetelt egyre feljebb és feljebb, egyenesen a céljai felé: és 9 hónap múlva már a karjaiban is tartotta a gyermekét, akinek soha nem mesélte el, hogy 40 éven át még csak vágyni sem vágyott rá.