Hosszú jegyesség
Zolival 12 éve vagyunk együtt, 11 és fél éve járunk jegyben. Az ujjamon azóta is ott van a nagymamájától kapott gyűrű – amivel eljegyzett – amikor először vitt le vidékre bemutatni a szüleinek. Főiskolások voltunk, nem volt pénzünk semmire, én pedig annyira tetszettem a szüleinek és a nagyinak, hogy gyorsan kerestek egy aranygyűrűt az egyik fiókban és addig nyaggatták Zolit, amíg térdre nem ereszkedett előttem.
Akkor én voltam a legboldogabb nő a világon, de azóta eltelt 12 év és kezdek aggódni, hogyha eddig nem vett feleségül, akkor már nem is fog. Körülöttünk már mindenki házas és minden ismerősünknél van már legalább egy gyerek is, mi pedig ugyanúgy élünk, mint 12 évvel ezelőtt.
Amikor felhozom a témát, Zoli elhessent azzal, hogy ott a gyűrű az ujjamon, miért akarok milliókat eltapsolni egy esküvőre, amihez neki semmi kedve. Amikor mondom, hogy nekem az is elég, ha két tanúval aláírjuk a papírt az anyakönyvvezető előtt, akkor is csak morog, hogy „minek…??” Szerinte nem fontos a papír, így viszont úgy érzem, ÉN nem vagyok fontos neki. Sosem fog elvenni, ugye? Olvass még a témában
