Legelőször is tisztázzuk: szerintem millió meg egy oka lehet annak, hogy valaki úgy dönt, nem vállal gyereket, és szerintem mindegyik teljesen legitim – sőt, én azt gondolom, talán érdemesebb lenne ezt alapbeállításnak tekinteni, és inkább azoknak keresni magukban a választ a miértre, akik akarnak gyereket. Elvégre nem mindegy, milyen motivációval ugrunk bele annak, hogy felelőssé váljunk valaki életéért.
De mostanában, amikor a gyerekvállalás témaköre jön szóba, egyre többen vetik fel azt is: van-e egyáltalán értelme, felelős dolog-e gyereket szülni a világba, amiben most élünk?
A kérdést értem. Sőt, ha őszinte akarok lenni, én magam is feltettem. Nem egyszer, nem kétszer. Egy olyan világban élünk, ahol a hírek nagy része háborúról, politikai őrületről, széthulló rendszerekről szól. Ahol egyre gyakrabban hangzik el, hogy „már mindegy”, „elkéstünk”, „az utolsó utáni pillanatban vagyunk” – különösen akkor, ha a klímaváltozásról beszélünk. Olvadó jégsapkák, aszály, rekordmelegek, természeti katasztrófák. Olvass még a témában
Ebbe a világba gyereket szülni sokak szerint minimum felelőtlenség.
Megértem azokat, akik így gondolkodnak. Nem vitatom el az érveiket, nem próbálom őket meggyőzni, és végképp nem akarom megmondani senkinek, hogy mit kellene tennie. A gyerekvállalás nem kötelesség, nem erkölcsi felsőbbrendűség, és nem is valamiféle megváltás. Teljesen legitim döntés az is, ha valaki azt mondja: én ebbe a világba nem akarok gyereket hozni.
De attól, hogy értem a kérdést, nekem még nem ez lett a válaszom
Amikor arról beszélünk, hogy „milyen világba” születik egy gyerek, hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha a világ valami statikus, lezárt dolog lenne. Mintha készen kapnánk, és csak passzív elszenvedői lennénk annak, ami történik. Pedig a világ nem csak „van”, hanem folyamatosan alakul. Általunk. Velünk. Mi vagyunk azok, akik nap mint nap újratermeljük – vagy épp megpróbáljuk jobbá tenni.
És itt jönnek képbe a gyerekek.
Mert számomra ők nem a probléma részei, hanem az egyetlen valódi esély a megoldásra. A remény rajtuk keresztül nem egy elvont fogalom, hanem nagyon is konkrét dolog: egy új ember, aki még nem fásult bele, aki nem mondott le, aki nem tanulta meg, hogy „úgysem lehet semmit tenni”. Egy gyerek, aki kérdez. Aki rákérdez arra, amit mi már természetesnek vettünk. Aki miatt kénytelenek vagyunk magyarázni – és közben magyarázatot adni a saját tetteinkre is.
A gyerekek nem automatikusan jobb emberek lesznek nálunk. De esélyük van rá. És ami talán még fontosabb: miattuk nekünk is okunk van jobbá válni. Amikor van valaki, akiért felelősséget érzel, hirtelen nem mindegy, milyen világot hagysz magad után. Nem elméleti kérdés többé a klímaváltozás, a társadalmi igazságtalanság vagy a politikai cinizmus. Arcot kap. Jövőt kap.
Ha lemondunk a gyerekekről, valójában önmagunkról mondunk le.
Arról a hitről, hogy még lehet másképp. Hogy nem törvényszerű a lejtmenet. Hogy nem az apátia az egyetlen racionális válasz.
Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye azzal a mondattal ér véget, hogy: „És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Pontosan így gondolok a következő generációra is. Amíg gyerekek születnek, addig nem adtuk fel. Amíg vannak, akik utánunk jönnek, addig még mindig történhet valami.
