Bár a magam részéről nem szoktam bánni, ha egy film egy kicsit kiszámítható és anélkül élvezhetem a történetet, hogy hirtelen kihúznák alólam a talajt, azért valljuk be: legemlékezetesebb filmélményeinkben bizony mindig akad valami nem várt fordulat, ami a képernyő elé szögez minket.
Hetedik
Akárhányszor is nézem meg David Fincher 1995-ös filmjét, mindig úgy érzem, hogy jobb lett volna néhány jelenettel a vége előtt abbahagyni. Hiába tudom, hogy mi a fordulat a film végén, mikor először láttam, akkor hatással volt rám, hogy azóta is a hideg futkos a hátamon, ha eszembe jut. Az egyszerre izgalmas és mégis nyomasztó krimi a borongós New Yorkban játszódik, ahol a rendőrség egy agyafúrt és különösen kegyetlen sorozatgyilkost üldöz. A gyilkos a Bibliában megfogalmazott hét halálos bűn listáját követve végez áldozataival. A nyugdíjazás előtt álló William Somerset (Morgan Freeman) nyomozó ifjú, tapasztalatlan társa, David Mills oldalán próbál rájönni a gyilkos kilétére és megakadályozni a következő rémtettet.
Anélkül, hogy spoilereznék: a végén bekövetkező fordulatra senki sem számít, aki először látja ezt a filmet. Ez az, ami igazán emlékezetessé teszi, a maga hátborzongató módján. Egyszerre érezzük azt, hogy életünk egyik legjobb filmje volt és azt, hogy soha többé nem akarjuk látni. Különös ellentmondás, igaz?
Anélkül, hogy spoilereznék: a végén bekövetkező fordulatra senki sem számít, aki először látja ezt a filmet. Ez az, ami igazán emlékezetessé teszi, a maga hátborzongató módján. Egyszerre érezzük azt, hogy életünk egyik legjobb filmje volt és azt, hogy soha többé nem akarjuk látni. Különös ellentmondás, igaz?