A múlt század közepén egy Stoeckel nevű orvos volt az, aki először felvetette, hogy az ikerterhességek gyakoribbak lehetnek, mint az ikerszülések. Az orvosi technika azonban ezt a feltevést a negyvenes években még nem tudta egyértelműen igazolni, négy évtizednek kellett eltelnie, hogy ultrahang-vizsgálattal kimutathatóvá váljon Stoeckel elmélete. Ma már köztudott, hogy számos ikerterhesség során az egyik embrió vagy magzat elhal, majd felszívódik, sokszor anélkül, hogy erre testi tünetekből következtetni lehetne.
Azt tudjuk, hogy az összes megfogant terhesség 30 százaléka még a beágyazódás előtt, másik 30 százaléka még a menstruáció-kimaradás előtt megszűnik. Mivel ezek a folyamatok egyelőre rejtve vannak a mindennapi klinikum számára, nem tudjuk, hogy az egyes és az ikerterhességekben ezek a számok egyformán vagy különbözőképpen alakulnak-e – mondja Dr. Szakács Zoltán szülész-nőgyógyász.
A családállítást, mint terápiát Magyarországon, mások mellett Angster Mária pszichológus, pszichoterapeuta tette ismertté. A szakember az Ikertörténetek című könyvében írja le konkrét tapasztalatokkal kiegészítve, hogy a családállítás (másnéven rendszerállítás) során milyen módszerekkel deríthető ki, hogy valakinek a magzati létben volt egy társa, egy ikertestvére, akit még a születése előtt elveszített.
A rendszerállításnak két alaptörvénye van Angster Mára szerint. Az egyik, hogy a családon belül mindenkinek egyenlő joga van ahhoz, hogy családtagnak vallja magát és a családhoz tartozóként tekintsenek rá. A másik, hogy mindenkinek meg van a konkrét helye a családban. Ez a hely attól függ, hogy ki kinek adott életet.
S ez a pozíció akkor is törvényszerű, amikor egy betegség miatt a gyermeknek kell kvázi szülőként felügyelnie a saját szülőjére, vagy ha válás esetén a gyermek előlép a szülő első számú támaszává, s ezzel kilép a gyermeki szerepből és mintegy házastárs pótló, félig felnőttként kezd el tudatosan vagy tudattalanul működni a szülője mellett.
Ha a fent említett két alaptörvény közül valamelyik sérül, azt bizonyítottan az egész családrendszer megérzi, még akkor is, ha a tagoknak nincs tudomása a történtekről. Sőt, a leszármazottak bármelyike átveheti az ezzel kapcsolatos negatív érzéseket, viselkedést. Ennek neve azonosulás vagy identifikáció. Utóbbihoz azonban már egy komoly trauma szükséges, például halva született gyermek, fiatalon meghalt gyermek vagy testvér, esetleg testi trauma vagy súlyos sorscsapások (háború, éhezés, környezeti, közlekedési katasztrófa…stb).
Érdemes megemlíteni az adok-kapok elvet is, ami a családtagok között egy természetes jelenség. Ha én az egyik rokonommal jót teszek, azt ő viszonozni fogja. Ha ez a viszonzás eltúlzott, akkor megint én érzem úgy, hogy tartozom neki és ez így megy újra és újra. Csak a szülő-gyermek kapcsolatban nincs meg ez az elv, ott mindazt, amit a gyermek a szülőtől kap, nem visszaadja, hanem továbbadja.
Mi a különbség a bizonyítottan ikervesztést elszenvedett és a csupán feltételezetten ikervesztett emberek személyiségképe között? Semmi. Éppen ez enged arra következtetni, hogy bizonyos, lentebb felsorolt személyiség jegyek együttes előfordulása igen erős okot adhat arra, hogy egy magzati korban elvesztett ikerpár valamikori létezésének gyanúja felmerüljön.
Ilyen tulajdonság lehet, ha valakiben erősen ott munkálkodik a bűntudat. Ez sokszor megmagyarázhatatlan, okai tisztázatlanok maradnak, csupán az érzés állandó.
Ugyanígy az is előfordulhat, hogy valaki egy ügy kapcsán az elvártnál jóval erősebb bűntudatot érez, ilyen esetekben ugyanis a méhen belüli „élménytömeg” is hozzáadódik az eseményekhez – véli a pszichológus.