Sokan azt mondták, a koronavírusnak nem lesz negyedik hulláma, mert nagyon jó az átoltottság az országban. Mára kicsit más az álláspont, ahogy a hírekkel szembesülök. Az már nem kérdés, hogy lesz negyedik hullám, csupán az a kérdés, hogy pontosan mikor.
Nem tartok a vírustól, még úgy sem, hogy hallani lehet ezt-azt az oltásokról, azok hatásosságáról (vagy épp hatástalan mivoltáról). Sok a félinformáció, és mindenki mást mond. Csak azt tudom tenni, hogy minden higiéniai előírást betartunk, figyelünk egymásra és a háztartásunkra is. Amitől jobban tartok, az az újabb bezártság. Az első online oktatást valahogy túléltük. Nem volt egyszerű ráérezni, mit, hogyan csináljunk, de megoldottuk.
A második már sokkal könnyebben ment nekünk is és a tanároknak is. Mindkét időszakban egy olyan dolog volt, ami most is aggodalomra ad okot, mégpedig az, hogy a gyerekeim teljesen el voltak zárva a kortársaiktól. Leálltak az edzések is, minden találkozást korlátoztak, ez pedig olyan lelki hatással volt a gyerekekre, aminek nem szívesen tenném ki őket még egyszer. A baj csak az, hogy ez kevés.
Nem várom a szeptembert
Két kamasz anyukájaként könnyű dolgom van azokhoz a szülőkhöz képest, akik mondjuk három vagy annál több gyerkőcöt nevelnek. Nekem „csak” két gyerek lelkivilágával kell törődnöm, és tölteni a sajátomat is, hogy képes legyek őket trenírozni. Le a kalappal azok előtt az anyák és apák előtt, akik ezt több gyermekkel teszik. Nem tudom, hogyan csinálják.
Az első két lezáráskor arra lettem figyelmes, hogy a gyerekeim egyre jobban elszigetelődnek, már szinte ki sem akartak jönni a szobájukból. Amikor csak alkalmuk adódott, cseteltek az osztálytársaikkal, igyekeztek valamilyen társadalmi életet élni, már amennyire ez lehetséges volt. Soha nem láttam őket annyira örülni annak, hogy mehetnek suliba, mint amikor feloldották a lezárásokat.
Sokkal jobban be kellett dobnom magam anyaként, és a férjemnek is apaként, mint előtte. Nálunk sosem volt gond a szülő-gyerek kapcsolattal, de a házi karantén alatt a gyerekek zárkózottabbak lettek, ugyanakkor sokkal jobban igényelték a jelenlétünket bizonyos dolgokban. Sokkal többször ölelgettek minket, többször bújtak hozzánk. Ez persze egyik oldalról nagyon is jó volt, hiszen ők mindig a kisbabáim lesznek, de máshonnan nézve viszont rossz volt belegondolni, mennyire sebezhetők és érzékenyek.