A fa az életünket jelképezi. Léte ciklusokból áll, akár a miénk, felismerhető rajtuk a születés, a virágzás, a termés és az elhalás kora. Évgyűrűi elárulják, hogy léte melyik szakaszánál tart.
Ősszel színpompába burkolózik: tarka levelei ellepik, akár tavasszal a virágok. Ha gyökerei erősek, nem tehetnek kárt benne a természet vad erői. Lombkoronája felér a magasba. Az Égig Érő Fa sok magyar mondában és népmesében szerepel.
A tökéletes
„Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része.
A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra.
Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják?
Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?” (Marcus Aurelius)
A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb. Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra.
Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire? Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják?
Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?” (Marcus Aurelius)