Amikor évekkel ezelőtt férjhez mentem, minden új és izgalmas volt. Imádtam a gyűrűt, amit az ujjamon hordhattam, izgatottan vártam, hogy magamra ölthessem a nagy gonddal kiválasztott fehér ruhát, és alig vártam, hogy végre kimondhassam: a párom immár a férjem. Az apró gesztusok, a szertartás, a barátaink és családunk jelenléte mind-mind olyan emléket adtak, amiket azóta is a szívemben őrzök. Egyetlen dolog volt, ami teljesen hidegen hagyott – sőt, fel sem merült bennem –, és ez a nevem megváltoztatása volt.
Tudom, hogy sok nő számára a házassági név felvétele szimbolikus gesztus. Az összeolvadást, az egység megteremtését jelképezi: innentől közös a családnév, hiszen közös az élet is. Nem nehéz megértenem, miért tartja ezt valaki gyönyörű szimbólumnak. Van, akinek a férje nevének felvétele biztonságot, büszkeséget és összetartozást jelent. És őszintén mondom: semmi baj nincs ezzel. Aki ezt választja, annak a döntését tiszteletben tartom, sőt, akár csodálom is a szépségét.
Én azonban egészen máshogy éreztem. Számomra a nevem feladása nem egy új egység születését jelentette volna, hanem valami sokkal inkább ijesztő dolgot: az addigi önmagam eltűnését.
Hiszen a nevemmel együtt a múltam is összefonódott. Ez a név szerepelt a diplomámon, ezen jelentek meg a publikációim, ezen építettem fel a karrieremet, ezen váltam ismertté a szakmai közegben. Minden apró eredmény, amit addig elértem, ehhez a névhez kötődött. Ha megváltoztatom, úgy éreztem, mintha mindez hirtelen valaki másé lett volna. Mintha az a személy, aki addig voltam, eltűnne, és egy másik lépne a helyére. Olvass még a témában
