Ilyenkor megérint valami mélyről jövő, ösztönös érzés, és ha őszinte vagyok magammal, kilenc év után, lélekben sokkal inkább készen állnék egy újabb anyaságra, mint korábban valaha. Mégis, ha elmerengek azon, hogy valóban szeretnék-e második gyermeket, a válasz egészen egyértelmű: nem.
A UNFPA 2025-ös „The Real Fertility Crisis” jelentése szerint a világon rengetegen szeretnének második vagy harmadik gyereket – de különféle akadályokba ütköznek. Ilyen lehet az egészségügyi panasz, a lakhatás kérdése, a munkahelyi bizonytalanság, a gyermeknevelés költsége, a jövőtől való félelem és az is, hogy egyszerűen nincs meg a megfelelő társ, akivel bővíthetnék a családot.
Az sem ritka, hogy több tényező összeadódik, ahogy az nálunk is történt: Olvass még a témában
Mi volt az, amit kiszimatoltál gyerekként a szüleiddel kapcsolatban és a mai napig bánod?
A jóga és a hormonrendszer – 5 póz, ami segít megteremteni az egyensúlyt
Létezik gyermekkori pánikbetegség, és nem is ritka – Pszichológussal beszélgettünk
„Azért a víz az úr” – 10 ijesztő történet olyanoktól, akik a tengeren dolgoznak
Egy szülés, amit a testem és a lelkem is sokáig hordozott (vagy inkább hordoz)
A lányom születése nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Bár volt fogadott szülésznőm, aznap épp ő is beosztásban dolgozott, így csak részben lehetett mellettem. A rendszer sodort magával: felesleges vizsgálatok, beavatkozások, amikre ma már tudom, nem lett volna szükség. Három napot töltöttem a kórházban úgy, hogy teljesen egyedül voltam egy újszülöttel és csak azért jöttek be hozzám a nővérek, hogy kedvük szerint felhúzassák velem a redőnyt, az orvosi vizit pedig az ajtóból történt – szavak formájában.
Ez a három nap volt életem legnehezebb időszaka és nem a szülés fájdalma, hanem a kiszolgáltatottság és tehetetlenség tette azzá.
Aztán ezt sikerült megkoronáznia kislányomnak öt hónapon át tartó, görcsös hasfájással, amin semmi sem segített, pedig hidd el, tényleg mindent kipróbáltam. (Utólag már nyilván nem csodálom, hogy ő is produkált tüneteket.)
A tanácstalanság, a kétségbeesés, hogy nem tudok segíteni a saját gyermekemnek és a mérhetetlen fáradtság… Ezek az emlékek nem halványultak el kilenc év alatt sem. Tudom, hogy nem törvényszerű, hogy ugyanez újra megtörténne, de a gondolat mégis ott motoszkál bennem: mi van, ha mégis?
Tudatosan egy gyerekre rendezkedtünk be
Idővel nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is úgy alakítottuk ki az életünket, hogy egy gyerekünk lesz. Nem akartunk spórolni semmin (ide nem csak az anyagiakat, hanem az időt és a figyelmet is értem) és az otthonunk is úgy épült, hogy „nekünk két hálószoba elég”.
Persze, lehetne bővíteni, átalakítani, meg aztán mi is sokáig tesókkal egy szobában nődögéltünk – de ez nem csupán négyzetméter kérdése. A fókusz mindig azon volt, hogy a lányunk mindent megkapjon, amit mi nem kaptunk meg gyerekként.
Nem csupán anyagi javakra gondolok, hanem biztonságra, nyugalomra, minőségi jelenlétre, lehetőségekre, amikről mindkettőnknek le kellett mondania különféle okok miatt.
Nem vagyunk tökéletesek és nem az a cél, hogy jól elkényeztessük az egy szem lányunkat, de a szándékainkban tényleg következetesek maradtunk. Egy újabb kisgyermek ebbe a rendszerbe már nem férne bele úgy, hogy ne kelljen magunktól elvenni valami olyat, amihez ragaszkodunk.
A munkám nem teher, hanem a részem
Mindössze egy évet hagytam ki a munkából a lányom születése után (ezúttal is hálát repesek a home office előnyeiért), de már akkor is visszavágytam a munkába. Nem a kötelesség hajtott, nem is a pénzkeresés, hanem az írás öröme. Ez nem egyszerű munka vagy kötelesség nekem, hanem tényleg az életem aktív része. Ha egy téma eszembe jut, addig zakatol a fejemben, amíg ki nem írom magamból.
Ez a képesség szerencsére nem múlt el a várandósságom ideje alatt – sőt, azóta két új területen is képeztem magam, amikben szintén szeretnék kiteljesedni.
Tudom, hogy egy pici baba mellett – még segítséggel is – képtelenség lenne ezeket a szálakat jól kézben tartani. Nem akarom azt mondani, hogy lehetetlen, de nekem nem férne bele úgy, hogy közben ne érezzem magam szétforgácsolva. Elfáradnék. És már azt is megtanultam, hogy ha én túl fáradt vagyok, abból nem sül ki semmi jó.
A testem is máshogy reagálna
Nem érzem magamat öregnek, de pontosan tudom, hogy már nem olyan a testem, mint kilenc éve. Mikor a lányom született, még be sem töltöttem a huszonhetet – nem tudok (és nem is akarok) az akkori énemmel versengeni. A régi sportsérülések időnként jelzik, hogy ideje lassítani, és pontosan tudom, mekkora fizikai terhet jelent egy terhesség.
Messze nem a plusz súly cipeléséről beszélek (nem mintha az kevés lenne) vagy az éjszakai ébredésekről, hanem arról, hogy az ember teste ténylegesen más ritmusra áll át, elveszíti a kontroll egy részét, és ezt – bármennyire is imádtam várandósnak lenni – nem volt könnyű megélnem. Most, ennyi év elteltével tisztán látom: ha nem érzem magam elég erősnek ehhez testileg, akkor azt el kell tudnom fogadni. Nincs ezzel semmi baj.
Így teljes nekünk, másnak meg máshogy
Addig élt bennem a hit, hogy egy család akkor „igazi”, ha minimum két gyerek van, amíg meg nem született a lányom. Ezután az apukájával mindketten egyre inkább azt éreztük: ez így teljes és tökéletes. A lányunkkal minden évben többször elutazunk, közösen fedezünk fel új országokat, és mostanra ott tartunk, hogy tényleg bárhova nyugodt szívvel visszük magunkkal. Viszont korából adódik, hogy ha mi kettesben mennénk el valahová, nyugodt szívvel hagyhatjuk itt a nagyszülőknél.
Nem érzem úgy, hogy a családalapítás „kimerített” volna minket, inkább azt, hogy megtaláltuk az egyensúlyt. Igen, egy gyerekkel is lehet nehéz (pontosan tudom és tapasztalom), de azt érzem, így nem vagyunk állandóan túlhajszoltak, kimerültek.
Nem kell két- vagy háromfelé osztani magunkat, és sokkal többször jut idő türelemre, ölelésre, nyugalomra, mint amennyiszer nem – hiszen ketten figyelünk egy gyermekre.
Lehet, hogy másnak a többgyerekes lét, megint másnak a gyerekmentes élet hozza el ugyanezt a „megérkeztem” érzést, és pont ez a lényeg. Nem kell mindenkinek ugyanúgy jól lennie, de tudni kell, hogyan lehetünk jól a saját életünkben.