Egy mindössze hatszáz fős kis faluban nőttem fel. A hely, ahol a gyerekkoromat töltöttem, tele van emlékekkel: játszótér a falu szélén, ahol a hinták nyikorgása összekeveredett a kutyaugatással; nyári esték, amikor a szúnyogcsípéseket vakargattuk a barátokkal; és az a megszokott csönd, amit máig felismer a fülem, ha valahol hasonlót hallok. De mindezek mellett sokkal inkább a kiszolgáltatottság, a félelem és az elvágyódás érzése kapcsolódik számomra ehhez a helyhez.
Nem volt könnyű gyerekkorom. A falu, ami másoknak idilli menedék, számomra inkább egy szűk ketrecnek tűnt, amelyből minél hamarabb ki akartam törni. Ki kellett, ha nem akartam abban a félelemben élni, ami minden este az ajtó mögött várt.
Nem a táj szépsége, nem a közösség melegsége maradt meg bennem, hanem az, hogy mindenki mindent tudott mindenkiről, hogy a pletykák gyorsabban terjedtek, mint a postás biciklije, és hogy a másféleségért nem elfogadás, hanem bántás járt. És hogy éppen ezért hallgatni kellett mindenről, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy nem beszélünk az otthoni bántalmazásról. Olvass még a témában
Elindultam, és nem néztem hátra
Tizennégy éves korom óta nem lakom ott. A középiskolával jött a kollégium, majd az egyetem, végül az albérlet és a saját lakás – mind lépések voltak egy új élet felé, amelyben magam formáltam a kereteket. A falu csak a család miatt maradt része az életemnek: ők ott élnek a mai napig, és ha máskor nem, hát karácsonykor hazalátogatok.
Ezek a látogatások vegyes érzéseket váltanak ki belőlem. Egyrészt van bennem némi nosztalgia – hiszen bármennyire is nehéz volt, mégiscsak itt születtem, itt tanultam biciklizni, itt kötöttem az első barátságokat.
Másrészt viszont sosem érzem úgy, hogy valóban hazamegyek. A ház, az utcák, a falu minden szeglete inkább idegennek tűnik, mintha egy régi film díszletei lennének, amelyben már nincs szerepem.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
