Véleménycikk: Schuszter Borka
Nemrég egy baráti beszélgetésben egészen váratlanul komoly vita alakult ki abból az egyszerű kérdésből, hogy ki hogyan segít az utcán élőknek. Elsőre olyan ártatlan témának tűnt: apró gesztusok, néhány száz forint, egy szendvics, egy pohár tea. Aztán kiderült, hogy egészen különböző elképzeléseink vannak arról, mit jelent valójában segíteni.
Volt köztünk olyan, aki gondolkodás nélkül ad pénzt, mert szerinte a bizalom az alap. Más inkább ételt vesz, mert úgy érzi, legalább biztos lehet benne, hogy „jó helyre megy” a segítség. És volt a társaságnak olyan dohányzó tagja, aki azt mondta, neki nem szokott problémát okozni az sem, hogy cigarettát adjon, ha kérnek tőle – ebből pedig meglepően gyorsan vita alakult ki, amikor valaki más megjegyezte, hogy szerinte ez nem etikus.
Hogy miért?
Mert a dohányzás káros, függőséget okoz, és semmilyen módon nem segíti elő, hogy az illető jobb helyzetbe kerüljön. Sőt, inkább fenntart egy rossz szokást. Ez az érvelés logikusnak tűnik, sőt, nehéz is vele vitatkozni. Ha a segítség célja az, hogy valakit közelebb vigyünk egy egészségesebb, stabilabb élethez, akkor a cigaretta aligha lesz az első választásunk ebben az eszköztárban. Olvass még a témában
És mégis, volt, aki egészen más szemszögből közelítette meg a kérdést. Azzal érvelt, hogy amikor adunk valamit, akkor nem nevelni próbálunk, hanem reagálni egy konkrét kérésre, egy konkrét helyzetre. Hogy nincs jogunk eldönteni, mi számít „jó” vagy „rossz” választásnak egy másik felnőtt ember életében – még akkor sem, ha az ő életkörülményei sokkal nehezebbek, mint a mieink.
Mert abban a pillanatban, amikor feltételekhez kötjük a segítséget, valójában egyfajta hierarchiát állítunk fel: mi vagyunk azok, akik jobban tudják.
És ha őszinte akarok lenni, én is azt érzem, hogy van ebben valami. Mert valóban, mennyire őszinte segítség az, ami mögött ott van egy kimondatlan feltételrendszer? „Adok, de csak akkor, ha az én erkölcsi mércém szerint jól használod fel.” Pláne, hogy ez az erkölcsi mérce más rám és a rászorulóra nézve – én ugyanis felnőtt emberként magam dönthetem el, hogy dohányzok-e vagy sem, míg neki, pusztán azért, mert nehezebb helyzetben van nálam, nem adom meg ugyanezt a döntési szabadságot.
Ugyanakkor nehéz elmenni amellett, hogy a cigaretta nem alapvető szükséglet. Nem étel, nem meleg ruha, nem orvosi ellátás. Hanem egy olyan dolog, ami hosszú távon árt. És itt jön a másik kérdés: vajon minden segítségnek hosszú távon kell értelmezhetőnek lennie?
Mert ha őszinték vagyunk, sokszor nem a hosszú táv számít. Hanem az adott pillanat. Egy cigaretta nem old meg semmit. Nem visz közelebb egy lakhatási megoldáshoz, nem segít munkát találni, nem javítja az egészséget. De lehet, hogy abban a néhány percben ad valami egészen mást: egy kis megkönnyebbülést, egy megszokott rutint, egy érzést, hogy valaki nem kérdőjelezi meg a létezésünket.
Nem hiszem, hogy erre van egyetlen helyes válasz arra a kérdésre, hogy etikus dolog-e cigarettát adni egy rászorulónak. Inkább arról van szó, hogy minden ilyen döntés érzékeny kötéltánc valahol a józan ész, az empátia és a saját értékrendünk között.
