Eltűnnek valaha az „igazán nagymamás” nagymamák?
Egyre gyakrabban gondolok arra: vajon meddig maradnak velünk azok a nagymamák, akik tésztát nyújtanak a kisszéken álló unokáikkal és közben mesélnek nekik? Akik csak azért kertészkednek, hogy az unokáiknak mindig megtömhessék a kosarát friss zöldséggel, gyümölccsel vagy házi süteménnyel? Úgy érzem, ezek a nagymamák – a mi gyerekkorunk nagymamái – lassan ködbe vesznek, és helyüket újfajta nagymamák veszik át.
Ma sokan közülük még dolgoznak nyugdíj mellett, mert szükség van rá. Mások épp most fedezik fel újra önmagukat: utaznak, tanulnak, közösségbe járnak, sportolnak, vagy épp online tartják a kapcsolatot a barátaikkal.
Nem fejkendőben és otthonkában képzelik el az időskort, hanem élményekkel, önállósággal és szabadsággal tűzdelik meg a napjaikat. Ők már nem a „háttérből figyelő” nagymamák, hanem aktív, élettel teli nők, akik nemcsak a család, hanem saját maguk érdekében is szeretnének teljes életet élni. Olvass még a témában
És ezzel tulajdonképpen nincs semmi baj. Sőt, ez a változás talán természetes és szükséges is. A világ tempója megváltozott, a nők szerepe pedig vele együtt alakult. A mai nagymamák már nem akarják feladni önmagukat, és örülnünk kell, hogy így döntenek. Mégis… Mi megtapasztaltuk, milyen az, amikor egy nagymama csak mesél a régmúlt időkről, miközben azt tanítja, hogyan kell szépen megpucolni a főtt tojást. És ha arra gondolunk, hogy ez már többet nem lesz, akkor óhatatlanul is hiányérzetünk támad. Egy halk, szelíd szomorúság szólal meg bennünk, mert szeretnénk, ha a gyerekeink is érezhetnék azt a fajta meleg, mindent betöltő jelenlétet, amit mi kaptunk.
Talán azért fáj ez, mert nekünk a nagymamáink a feltétel nélküli figyelem szimbólumai voltak. Nem rohantak, nem kapkodtak, velük különlegesen békés volt az együttlét. Mi pedig ezt próbáljuk továbbadni, megmutatni a gyerekeinknek – csak közben már más lett a világ ritmusa, és nehezebb megállni benne egy pillanatra.