Amikor gyerek voltam, a halottak napja egészen mást jelentett, mint ma, amikor már nekem is vannak saját halottaim. Az ünneppel járó nyugalom és – bármilyen furcsa, de – boldogság azonban megmaradt.
VIDEO Nagy éves horoszkóp 2025: így alakul az éved személyes és munkahelyi fronton
Amikor kicsit voltam, és nem ismertem a naptárat, a halottak napi temetőjárás mindig váratlanul ért. Nem beszélgettünk róla előre, mint a karácsonyról vagy a Mikulás érkezéséről, egyszerűen csak egy őszi napon azt kezdték szervezni a felnőttek, hogy hány órakor és kinek az autójával induljunk a temetőbe.
Gyerekfejjel mindez nagyon izgalmasnak hatott. Nem voltak még saját „halottaim”, vagyis voltak, de nem ismertem őket, vagy nem emlékezhettem rájuk, így abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismertem a maguk után hagyott történeteket, de nem érezhettem a hiányukat. Nem éreztem még fájdalmat miattuk, csak örültem, hogy már ismerem az utat a sírokig, oda, ahol az én dédszüleim nyugszanak, mintegy kiterjesztett család, valaki, akik hozzám tartoznak, még ha nem is lehetnek velem.
A temetőben rendesen kellett viselkedni, de nem emlékszem, hogy valaha ránk kellett volna szólni. Gyerekként is éreztük a hely magasztos hangulatát, gyönyörűek voltak a gyertyák és kedves látványt nyújtottak a sírok között beszélgető régi ismerősök, de szépek voltak még a szomorú arccal, némán álló, vagy halkan zokogó friss gyászolók is. Ma már tudom, hogy talán azért, mert bánatukkal együtt a szeretetet is láttam rajtuk.
A cikk folytatódik, lapozz!
Valentin-napi hagyomány: a babérlevél és a temető-séta megmutatja a szerelmet
