Kapcsolódás
Hetekig őrlődtem, hogyan mondjam meg neki, hogy szakítani szeretnék. Olyan rendes srác volt, tényleg nem érdemelte meg, hogy megbántsam, de már nem bírtam tovább. Érezte, hogy valami gond van, mert minden nap megkérdezte, hogy mi a baj, miben segíthet. A kedvessége csak még inkább idegesített és emiatt még jobban utáltam magam. Milyen ember vagyok, hogy nem tudok értékelni egy ilyen férfit, mint ő? Nem jó, nyilvánvalóan nem vagyok jó ember. Már akkor tudtam, hogy ez lesz, amikor összejöttünk, de úgy voltam vele, hogy a sok link szemétláda után végre megérdemlek egy rendes pasit. Meg is találtam, hálás is voltam a sorsnak, de esküszöm, bárhogy próbáltam, nem tudtam megszeretni.
Végül leültem vele és jobb ötlet híján azt mondtam neki, hogy ő minden nőt boldoggá tenne, de sajnos köztünk nem működik a kémia. Csak nézett rám összevont szemöldökkel, én pedig lehajtottam a fejem, mert képtelen voltam a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam azért, amit csinálok. Csendben összepakolta a holmiját, megölelt, adott egy puszit a homlokomra és azt mondta sajnálja, ha bármire szükségem van, nyugodtan keressem. Még ebben a helyzetben is megértő, érett és korrekt volt, megőrültem tőle! Vitatkozhatott, dühönghetett volna, de neeeem, ő nem: neki még ekkor is nemeslelkű, megértő felnőtt férfinak kellett lennie, hogy én MÉG rosszabbul érezzem magam, grrrr!!