A szikra
Szegény jóanyám szavai csengenek a fülemben. „Úristen, kislányom, ez egy olyan jóravaló srác volt és ezt is elüldözted, mi van veled?!” Az van velem, hogy nem volt szikra, nem volt izgalom. Megbízható volt, de kiszámítható. Gáláns, de unalmas. Pár hónap után úgy éreztem magam mellette, mintha már húsz éves házasok lennénk. És én ezt az érzést még nem kívánom, talán majd akkor, ha elmúltam 55 éves és már valóban húsz éve együtt vagyunk a párommal. Akkor talán már értékelni fogom ezt a kiszámítható biztonságot, de most még bocsánat, de nem. Most még kell az izgalom. Például az, amit Zsolt ad, aki hónapokig a tenyerén hordoz, majd hetekre eltűnik – ezzel engem totálisan elpusztítva – hogy aztán bűnbánóan újra előkerüljön és én századjára is visszafogadjam.