A Városligeti domb tetején álltam, és néztem a lányomat, ahogy az osztálytársaival szánkózik. Hemperegtek a hóban, sikítottak a nevetéstől, egymás után csúsztak le a domboldalon, mintha semmi más nem létezne ezen a téli délutánon. Én közben mozdulatlanul álltam, a hideg lassan, de kérlelhetetlenül kúszott fel a cipőmből a lábamba. A zoknim átázott, a lábujjaim először zsibbadni kezdtek, majd egyszerűen eltűntek. Egy idő után már az arcomat sem éreztem. Mondjuk legalább akkor már nem fájt.
Tudtam, hogy ez nem okos döntés. Tudtam, hogy meg fogok fázni. Azt is, hogy jó eséllyel ő is. A fejemben ott sorakoztak a racionális érvek: hideg van, nedves minden, hosszú még a tél, miért nem indulunk haza? Egy felelős felnőtt ilyenkor összeszedi a gyereket, felhúzza a kapucnit, és azt mondja: elég volt mára. Én mégsem mozdultam.
Azon kaptam magam, hogy egyetlen mondat kering a fejemben: mióta megszületett, nem volt még ekkora hó. Talán nem is lesz újra sokáig. Lehet, hogy évek telnek el, mire újra fehérbe borul a Városliget. És az is lehet, hogy mire legközelebb így hull a hó, ő már nem engem keres majd a tekintetével a domb tetején. Olvass még a témában
„Chilit szívtam az orromba és felmásztam a lámpaoszlop tetejére.” – A depresszió 10 kevésbé ismert jele
Szilveszteri horoszkóp: ilyen a tökéletes újévköszöntő horoszkópod szerint
Így jelez a lábad, hogy baj van! 5 lábtünet, ami a rossz szokásaidat tükrözi
Újévi számhoroszkóp: ez a szám képviseli a csillagjegyedet és így segít téged
A domb másik oldalán kamaszok szánkóztak. Hangosak voltak, kicsit ügyetlenek, és feltűnően szülőmentesek. A barátaikkal voltak, egymást ugratva, nevetve, teljesen a saját világukban. Néztem őket, és közben a lányomat is, aki minden csúszás után, ahogy a lejtő aljára ért, felnézett rám, mintha csak ellenőrizné, ott vagyok-e, figyelek-e. Ott voltam. Figyeltem. Átázott zokniban, vörösre fagyott arccal, de ott.
Eszembe jutott, hogy mennyi „lehet, hogy utoljára” van az anyaságban. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy kézen fogva megyünk haza az iskolából. Lehet, hogy ez az utolsó este, amikor mesét kér elalvás előtt. Lehet, hogy ez az utolsó nyár, amikor még az ölembe ül. Ezek a gondolatok néha ijesztőek, néha szomorúak, de ott, a hóban állva inkább valami furcsa, csendes nyugalmat adtak.
Lehet, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy együtt játszunk a hóban. Lehet, hogy soha többé nem hógolyózunk. Lehet, hogy ez az egyetlen emlékem marad erről az egészről. És ha így van, akkor nem akarom, hogy az legyen benne a legerősebb, hogy fáztam. Azt akarom, hogy az maradjon meg, ahogy ő nevetett. Ahogy kipirult az arca. Ahogy teljes beleéléssel vetette magát a hóba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Arra gondoltam, hogy egyszer majd öreg leszek. Talán egy hintaszékben ülök majd, egy meleg szobában, vastag mamuszban. Visszagondolok erre a napra, erre a délutánra a Városligetben. És igen, azt hiszem, akkor is bele fog sajdulni még majd a lábujjam ebbe az emlékbe. Reflexből megigazítom majd magamon a mamuszomat. És közben elmosolyodom.
Mert emlékezni fogok arra, hogy ott álltam. Hogy nem siettem. Hogy hagytam, hogy a pillanat fontosabb legyen a komfortomnál. És arra is, hogy az anyaság sokszor pontosan erről szól: tudni, mikor kell hazamenni, és mikor kell inkább még egy kicsit fázni.
