K.: Most mi a helyzet?
V.: 50 kiló vagyok. Ez szuper, azt hiszem. Szeretnék még hízni, de az életkedvem visszatért, és el tudom fogadni magam. Ehhez hozzájárult az is, hogy leakadtam a netről. Ott ugyanis vannak anorexiás csoportok, ahol a fiatalok egymásnak adnak tanácsokat, például abban, hogy hogyan fedjük el a jeleket, ilyesmi. Ez régebben számomra az egyetlen terep volt, ahol barátokra találtam. Mostanra ez megváltozott, egyetemre járok, és sikerült rendbe hoznom az életem.
Szerencsém van, mert én úgy szabadultam meg ettől a borzalomtól, hogy nincs bűntudatom, nem érzem magam rosszul, ha eszem.
A szüleim sokat segítettek, ahogy a nővérem és a férje is. Nem könnyű dolog ebből felállni, de nekem sikerült. Most próbálok a saját történetemmel másoknak is segíteni, akik ebben a betegségben szenvednek. Sajnos nagyon sokan vannak. Úgy érzem, sokkal többet kéne beszélni erről, olyanoknak is, akik saját maguk élték meg ezt a poklot. A szülőket is jobban el kell látni tudásanyaggal, mert ők csak az ösztöneikre vannak bízva. Én ebben látom a megoldást arra, hogy a helyzet javuljon.
