Van valami egészen különös abban, amikor egy idegen ember kimondja helyetted azt, amit te magad sem tudtál megfogalmazni. A családállítás számomra pontosan ezt adja: rálátást arra, ami addig csak valahol mélyen, a tudattalanban kavargott.
Bert Hellinger módszere sokak számára még ma is misztikusnak tűnik, pedig ha hozzáértő terapeuta vezeti a családállítást, akkor az valójában nagyon emberi és nagyon is valóságos lesz. Nem varázslat, nem jóslat, hanem egy tökéletes tükör minden résztvevőnek. Egy olyan eszköz, ami megmutatja, honnan erednek a családi mintáink, miért viselkedünk újra és újra ugyanúgy, és mi az, amit már ideje lenne letennünk.
Nagyon sok családállításon voltam már – hol szereplőként, hol állítóként – és mindegyik valami újat adott. De a valódi munka, a valódi változás mindig azután kezdődik, hogy ráláttunk a kérdéseink hátterére, gyökérokára. Olvass még a témában
A felismerések igazi ideje: az állítás után következő hónapok
Amikor egy állítás véget ér, nem mindig tudom rögtön megfogalmazni, mit is kaptam. Van, amikor minden egyértelmű, de máskor néha szinte „amnéziám” van, mintha a tudatom valamit blokkolt volna, bármennyire is voltam egyébként aktív a folyamatban. Sőt, továbbmegyek: olyan is előfordult már, hogy egy az egyben elaludtam egy állítás közepén… Nyilván ennek is oka volt.
Családállítás után lenni olyan, mintha valami bennem dolgozna tovább csendben, a háttérben. Aztán a következő napokban, hetekben apránként elkezd minden a helyére kerülni.
Ilyenkor figyelem magam. A reakcióimat, a kapcsolataimat, a viselkedésemet. Néha egy mondat, egy pillantás, egy új helyzet hozza felszínre azt, amit az állítás során megérintettünk. Mintha egy kicsit eltolódna a fókuszom, aminek köszönhetően hirtelen máshogy kezdek el látni embereket, helyzeteket.
Volt például egy nagyon erős felismerésem női ágon. Egy állítás során kiderült, hogy a felmenőim között – számomra addig teljesen láthatatlan módon – hatalmas harag él a gyermekben a szülő felé. Elsőre értelmetlennek tűnt az egész, de aztán világossá vált, hogy ez a harag nem is erről a generációról szólt. Ahogy ezt megláttam, valami bennem is megváltozott. Már nem bántásként éltem meg a jelenben tapasztalt viselkedést, hanem együttérzéssel tudtam ránézni. Egyszerűen azért, mert láttam mögötte a fájdalmat, a tehetetlenséget – és ezzel a saját (addig láthatatlan, de érezhető) feszültségem is oldódott.
