Amikor a „jóban kell lenni” elengedhetővé válik
Volt egy másik felismerésem is, ami szinte gyökeresen felforgatta bennem a családról alkotott képet. Évekig próbáltam kisimítani egy viszonyt, mert mélyen belém ivódott a gondolat: „a családdal jóban kell lenni”. Ahogy azt tanították nekünk, „a rokonainkat nem válogathatjuk meg”, bele kell törődnünk, hogy úgy kell szeretnünk őket, ahogy vannak. Ez a hozzáállás nemcsak az én életemben volt jelen, hanem generációkon át öröklődött.
Sok állítás során dolgoztam ezen, de a felismerés nem a morfogenetikus mezőben, hanem egy teljesen hétköznapi pillanatban, a zuhany alatt érkezett meg számomra. Egyszer a semmiből kimondtam: „Én valójában nem is akarok jóban lenni velük.” Rájöttem, hogy teljesen feleslegesen rendezgetem, simogatom ezeket a rokoni szálakat, mert annyira mások vagyunk, hogy sosem fogunk közös nevezőre jutni. Nem azonos az értékrendünk, totálisan másként gondolkodunk a családról, a világról. Nekem ez a kapcsolódás semmit sem ad, sokkal inkább elvesz. Nem dühből, nem sértettségből született meg a döntésem, hanem azért, mert végre ráláttam: ők nem direkt bántanak engem újra és újra, hanem azért, mert fogalmuk sincs, mit tesznek. Nekem viszont nem kötelességem bármit is csinálni azért, hogy ez változzon.
Ez a felismerés felszabadította a lelkemet. Addig mindig bántott, ha elutasítást tapasztaltam, ha figyelmen kívül hagytak, de amikor megértettem, hogy már valójában én sem vágyom erre a kapcsolódásra, eltűnt a hiányérzetem és vele együtt minden rossz érzésem. Olvass még a témában
„Rájött a kapuzárási pánik és minden spórolt pénzünket elköltötte.” – Miért válnak el olyan sokan a késő 30-as, korai 40-es éveikben?
Ezek a biztos jelei, hogy mérgező emberrel van dolgod
Mutasd a telód! Ha ilyen a mobilod, kortalan stílusod van
Mikor hívtad utoljára a nagyidat? Itt egy tudományos ok, amiért ma kellene!
