A világjárvány során sajnos nagyon sokan veszítették el szeretteiket, és ez a fájdalom feldolgozhatatlan. Kamillával barátnők voltunk, ismertem a szüleit, a családját. Az édesanyja tavaly belehalt a koronavírusba.
– Most nagyon nehéz lehet…
Egyfolytában őt látom, és borzalmasan érzem magam attól, hogy igazán nem is tudtunk elbúcsúzni. A kórházba nem mehettünk be, itthon voltunk karanténban. Meg sem látogathattuk. Egyedül, a szerettei nélkül kellett meghalnia. Senkinek sem kívánom ezt. Egész életemben őt tartottam a legerősebbnek. Mindig mellettünk volt, és mi nem lehettünk mellette az utolsó pillanatokban. Soha nem tudom ezt feldolgozni, azt hiszem.
Az emléke maradt csak nekünk, és remélem, hogy a gyermekeimnek is megmarad az emlékezetében.
Kicsik még, és nem tudom, mennyire marad meg bennük a nagyikájuk. Én nagyon sokat fogok mesélni nekik róla.
Az almáspitéjéről, arról a finom húslevesről, az esti mesékről, amiknek sosem volt végük. A szeretetről, amit tőle kaptunk. Igyekszem továbbadni nekik mindent. Majd elmesélem a meséket, és akkor anyura gondolunk.
Fájdalmas belegondolni, hogy milyen sokan vannak most ugyanebben a szörnyű helyzetben, mint az én családom. Nehéz továbblépni sokaknak. Hálát érzek, hogy az édesanyám eddig velünk lehetett, és szomorúságot, amiért ilyen rövid volt ez az idő.
Hazafelé csak sírni tudtam. A Kamillánál tett látogatásom nagyon elnehezítette a szívem. Felhívtam anyut és elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és féltem őt. Mindenkinek ezt kéne tennie minden nap.
El kell mondani a szeretteinknek, hogy mennyire hiányoznak és milyen nagyon szeretjük őket.