A jelenet néhány másodpercig tartott, mégis elég volt hozzá, hogy felkapja az internet az ijedten szétrebbenő szerelmeseket. A videó villámgyorsan terjedt, a szereplőkről nagyon hamar kiderült, hogy pontosan kicsodák, és az is, hogy távozniuk kell a pozíciójukból.
Az internet népe persze elengedhetetlennek tartotta, hogy azonnal megossza a véleményét: egyesek a házastársakat sajnálták, mások azonnal „erkölcsi szennycsatornának” bélyegezték a cégvezetőt és a HR-igazgatót.
Talán a legfeltűnőbb az a gúnyos, kárörvendő hangnem volt, ahogy az emberek egy része örömét lelte a „lebukott gazdagok” megszégyenülésében. Mintha egy szappanopera epizódját néznénk – csak épp hús-vér emberek életéről van szó. Olvass még a témában
Éppen emiatt gondolom, hogy ez az ítélkezés nem fair
A rögtönítélő bíróság azonnal rázúdítja a népharagot a megcsalókra, és elkönyveli: bármi jön is nekik, megérdemelték. Pedig az igazság az, hogy nem tudunk semmit ezekről az emberekről. Sem a házasságukról, sem a hétköznapjaikról, sem a kapcsolati dinamikájukról.
Lehet, hogy már évek óta csak lakótársak a férjjel, feleséggel, vagy, hogy megbeszélték, hogy már csak a gyerekeik miatt maradnak együtt. Lehet, hogy külön szobában alszanak, és minden közös pillanatuk feszültséggel teli. Ezektől persze még nem lesz rendben a megcsalás – de a körülmények kétségkívül árnyalják a képet.
Mert nem tudhatjuk, hogy valójában mi történt, csak annyit, hogy valami történt. És ebből azonnal, kérdés nélkül ítéletet mondani veszélyes – főleg, ha utána még nevetgélünk is rajta.
De tovább megyek: még hogy ha semmi „enyhítő körülmény” nem is volt – ha tényleg boldog házasságban éltek, ha valóban egy alantas árulás szemtanúi vagyunk –, akkor sem tudunk semmit. Három másodpercet láttunk két ember életéből. Egy hibát láttunk, amit mindketten elkövettek. És ez lett az egyetlen, amit ismerünk belőlük.
A nevük, a munkahelyük, a pozíciójuk és ez a hiba – ennyiből raktunk össze egy egész személyiséget. És miközben mi ítélkezünk, röhögünk, posztolunk, lájkolunk, talán nem vesszük észre: saját magunkat is leleplezzük.
Hibáztak? Kétségtelenül.
Vajon azok, akik most teli szájjal röhögnek rajtuk, soha nem tettek így? Talán nem csaltak meg még senkit, de soha nem hoztak rossz döntést? Nem voltak kínos, kellemetlen, erkölcsileg megkérdőjelezhető helyzetben? Aligha hiszem. Csak az talán nem került fel az internetre.
A világ tele van tolvaj politikusokkal, képmutató döntéshozókkal, diktátorokkal, akik emberek millióinak életét keserítik meg. Akik miatt családok éheznek, gyerekek halnak meg, országok omlanak össze. És mégsem róluk készülnek gúnyos mémek, nem az ő nevüket skandálják lelkesen a kommentszekciókban. Ők valahogy mindig megússzák. Mert túl bonyolultak. Mert az ő történeteik nem férnek bele egy 3 másodperces videóba.
És úgy tűnik, azt szeretjük, amikor nem kell gondolkodni, nem kell összefüggéseket keresni, nem kell empátiát gyakorolni.
Elég, ha kattintunk. A botránykeltéshez nem kell háttértudás, csak egy jó szögből felvett hiba, és két ember, akikről elhisszük, hogy könnyebb nekik nálunk – ezért jó érzés látni, hogy most épp ők kerülnek padlóra.
De ha tényleg ez kell ahhoz, hogy erkölcsileg fölényben érezzük magunkat – nem árul ez el rólunk is legalább annyit, mint róluk? És nem ugyanolyan kínos ez nekünk is?
