A táplálkozási zavarok témaköre sajnos igen aktuális, nagyon gyakori problémáról van szó. Van egy kedves barátnőm – nevezzük őt Helgának –, aki bulimiás volt hosszú ideig. Elmesélte a történetét, ami tanulságos, ugyanakkor felemelő is egyben.
Hogy lettél bulimiás?
Egészen fiatalon lettek táplálkozási problémáim. Tudni kell, hogy sosem voltam elégedett magammal, és a szüleim sajnos mindig erősítették bennem az elégedetlenséget. Sokszor kinevettek társaságban a túlsúlyom miatt. Eleinte koplaltam, de olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam kivitelezni, hogy koplalva fogyjak le.
Folyton az lebegett a szemem előtt, hogy le kell fogynom ahhoz, hogy minden rendben legyen az életemben.
Ugyanakkor az evés valamiféle menekülés volt számomra. Ha szomorú voltam, mindig kerestem valamit, amit felfalhattam. Szinte az ízeket sem éreztem, csak faltam és faltam. Aztán bűntudatom lett. Borzalmasan éreztem magam, hogy újabb kilókat pakoltam magamra, amiktől megintcsak nem tudok megszabadulni. De folyton ettem… és egyfolytában sírtam, marcangoltam magam a bűntudat miatt.
Mit csináltál, hogy elmúljon a bűntudat? Bizonyára majd’ szétvetett ez a feszültség.
Eleinte hánytattam magam, miután szó szerint bezabáltam, amit csak találtam. Főleg édességeket és rágcsálnivalókat faltam. A szüleimet nem érdekelte, hogy mit eszem, mindenféle volt otthon mindig. Egészségtelen dolgok, csak ne kelljen főzni. Anyám nem szeretett a konyhában sürgölődni, így azt ettem, amit találtam.
Rengeteg tortát és süteményt ettem, chipseket, ilyesmit. Aztán kimentem hányni. Utána meg sírtam, mert nem lett jobb semmi. Csak ideig-óráig szabadultam meg a maró bűntudattól a hányással, semmi sem változott érdemben. Az önbizalmam pedig egyre csak fogyatkozott. A hányástól kikészült a nyelőcsövem, rosszul voltam állandóan. Ekkor kezdtem hashajtózni.