Véges idő áll rendelkezésünkre, mégis végeláthatatlan célokat tűzünk ki magunk elé. De vajon miért tesszük ki magunkat ekkora nyomásnak?
Tudod, hogy hány hétből áll egy átlagos ember élete? Ha 80 évvel számolunk, akkor mindössze 4 000-ből. Ebbe belegondolni sokak számára nyomasztó lehet, és azonnali pánik követi. Ha csak ilyen kevés idő áll rendelkezésemre, semennyit nem szabadna elpazarolni belőle!
Oliver Burkeman pszichológus-író Négyezer hét című új könyvében azzal érvel, hogy ez a fajta megközelítés csak csalódáshoz és boldogtalansághoz vezet. Ennek oka a„termelékenységi csapda” néven ismert jelenség. Véleménye szerint sokkal jobban tennénk, ha lassítanánk, mint gyorsítanánk, ha a legtöbbet szeretnénk kihozni rövid élettartamunkból.
Az idő miatti aggódás persze nem újkeletű probléma, már ókori költők is siránkoztak felette. Burkeman úgy véli, hogy az emberiség és az idő kapcsolata – és különösen az aggodalom, hogy „produktívan” töltjük-e – sokkal nagyobb lett az óra használatának elterjedésével és az ipari forradalom megjelenésével. Ezt megelőzően a nap természetes ritmusai vezérelték az embereket:
„A teheneknek fejésre volt szükségük, amikor fejésre volt szükségük, és nem lehetett eldönteni, hogy pár nap alatt elvégzed majd az egy havi fejést”
– mondja.
Miután az emberek elkezdtek a malmokban és a gyárakban dolgozni, tevékenységüket pontosabban kellett összehangolni. Gyakran azért, hogy optimalizálják az általuk üzemeltetett gépek használatát.
Ez nagyobb hangsúlyt fektetett az ütemezésre és az ütemterv megalkotására, azzal a felismeréssel együtt, hogy termelékenységünket gondosan nyomon lehet követni. És az ebből eredő nyomás, hogy több munkát végezzünk rövidebb idő alatt, úgy tűnik, exponenciálisan nőtt a 20. század második felében.
Az önsegítő ipar kielégítette ezeket a szorongásokat, az elmúlt négy évtizedben számos kötet kínál tippeket a jobb időgazdálkodáshoz. „Ezekből a könyvekből az következik, hogy megfelelő technikával nagyjából minden kötelezettséggel megbirkózhatsz. Tökéletesen optimalizált napi rutinnal annyi célt érhetsz el az életed során, amennyit csak akarsz!” – mondja Burkeman.
A „termelékenység csapdája”
Sajnos sokszor ami a könyvekben működik, az a valódi életben nem. Burkeman egyfajta „csapdának” nevezi a hatékonyságra és a termelékenységre való törekvést. Szerinten soha nem menekülsz igazán az érzés elől, hogy többet kellene tenned.
Az a tény, hogy a munka újabb munkát szül, azt jelenti, hogy sok hatékony alkalmazott hamarosan túlszárnyalja a kapacitását, mivel vezetőjük folyamatosan növeli a felelősségüket. Ahogy Burkeman írja a Négyezer hétben: „A főnököd nem hülye. Miért adná a munkát lassabbnak?”
A produktivitást javító trükkök tehát segíthetnek abban, hogy többet tegyél, de ez a megnövelt hatékonyság nem oldja meg a stresszt és nem javítja az általános jólétedet, vagy nem teremt több szabadidőt az igazán fontos dolgokra.
Burkeman a gyakori időgazdálkodási technikákat az autópálya sávjainak hozzáadásával hasonlítja össze. „Ezek célja a torlódások enyhítése, de csak több autót vonzanak” – mondta a BBC-nek az író.
A hedonista futópad
Vannak pszichológiai okok is, amelyek miatt soha nem lehetünk elégedettek jelenlegi tevékenységünkkel – a munkahelyünkön vagy a magánéletünkben –, amelyek miatt egyre nagyobb nyomást gyakorolunk magunkra.
Az embereknek bosszantó szokásuk, hogy megszokják az életük pozitív változásait – ezt a jelenséget „hedonikus alkalmazkodásnak” nevezik. Azt várhatod, hogy egy előléptetés megfelelő jutalom lesz minden fáradozásodért – de a kutatások azt mutatják, hogy valószínűleg nem leszel sokkal boldogabb, mint a jelenlegi pozíciódban. Függetlenül attól, hogy mennyire produktív vagy, és mit értél el, mindig többet akarsz magadnak.
Menekülés a csapdából
Burkeman végső soron úgy gondolja, hogy a termelékenység iránti kíméletlen törekvésünk hiábavaló kísérlet arra, hogy megszabaduljunk a kemény igazságtól a 4000 hetes földi hétről. „Csábító, ha megpróbálod az idődet a rutinjaid és rituáléid javítására fordítani – de ez egyszerűen csak segít elkerülni, hogy szembesülj az igazsággal arról, hogy mennyire véges az időd” – mondja.
„És ez valóban a stressz receptje: a gondolat, hogy emberfeletti dolgot érhetsz el az időddel.”
Burkeman véleménye szerint mindannyian csökkenthetnénk szorongásunkat, ha egyszerűen elfogadnánk a korlátozott kapacitásunkat, hogy elérjük mindazt, amit szeretnénk az életben. Van néhány gyakorlati javaslata is ehhez.
Az első nyilvánvalónak tűnhet, de túl könnyű elfelejteni: korlátoznunk kell a célok számát, amelyeket egyszerre követünk. Előnyben részesítheti például a költözést és a könyvírást – miközben belátod, hogy a zongoraóráknak várniuk kell. Bár elkeserítő érzés lehet, ha elhanyagolsz valamit, ami nagyon fontos számodra, nagyobb lépéseket tehetsz a valójában választott célok felé, mintha túl sok mindent követnél egyszerre.
A célok persze megváltoztathatod az életed előrehaladtával. De általában Burkeman úgy gondolja, hogy sokkal boldogabbak leszünk, ha tudatosan döntünk bizonyos projektek várakoztatásáról, mintha folyamatosan azzal kell szembenéznünk, hogy nem teljesítettük a magunkkal szemben támasztott irreális elvárásokat.
Tanács a mindennapokra
Ami a mindennapi munkát illeti, Burkeman a „befejezett lista” szószólója, ami egyfajta párhuzamba állítható a „teendők” listával. Minden reggel üresen indul, és mindig azt írod fel rá, amit már elvégeztél.
Fontos, hogy ezek közül a feladatok közül sok olyan lehet, ami valamilyen zavaró körülmény vagy hirtelen elvégzendő feladat volt, amit a teendőid listájára soha nem írtál volna fel, mégis fontos volt az elvégzésük. Ez a gyakorlat segít áttervezni a munkaterhet úgy, hogy nagyobb teljesítményérzetet keltsen, ahelyett, hogy egyszerűen stresszelne mindazon dolgok miatt, amelyeket még be kell fejezned.
Burkeman készségesen bevallja, hogy ő is nehezen tudta megváltoztatni saját gondolkodásmódját, és elfogadni annak határait, amit 4000 hét alatt el tud érni – de mint mondj, megéri a kitartást. „Ha szembesülsz ezzel a valósággal, az valóban felszabadító” – állítja.