De ma mindkettőjüknek rossz napja volt, és órákon át vitatkoztak, aminek az lett a vége, hogy Ádám se szó se beszéd lelépett otthonról. És én voltam az első személy, akit felhívott. Nem akartam félbeszakítani, de szívesen megosztottam volna vele szerény véleményemet, miszerint ezzel a tettével valószínűleg csak még jobban kihúzza a gyufát Enikőnél.
– Rájöttem, mennyire igaz az a mondás, hogy csak akkor jössz rá, mid van, ha már elveszítetted – szólalt meg egy hosszabb csend után. – Nagyon szeretem a menyasszonyomat, de akarva-akaratlanul eszembe jut néha, vajon mi lenne most velünk, ha megbeszéltük volna a problémákat?
Egykor rengeteg válaszom lett volna erre a kérdésre. Most viszont az egész lényegtelennek tűnt. Mi lett volna, ha… Valószínűleg ugyanez. Szakítottunk volna, mert nem illettünk egymáshoz hosszú távon – az egyetlen különbség az, hogy mikor. Lehet, hogy 1 év múlva. Lehet, hogy 10. De a végeredmény egy szemernyit sem változott volna. Úgy tűnik, ezzel Ádám is egyetértett, mert csak bólogatott, miközben meredten bámult a falra. Én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne visszabújni az ágyba, és lélekgyógyítgatás helyett végre pihenni egy kicsit. Szóval, kezembe vettem az irányítást. Olvass még a témában
– Figyelj, pontosan mit keresel itt? Ne érts félre, nem szeretnék udvariatlan lenni, de mindketten továbbléptünk. Te megnősülsz hamarosan, én pedig ezt elfogadtam. Láttalak titeket online és élőben is; tudom, hogy boldogok lesztek együtt. Csak hullámvölgybe kerültetek, de nem lehetetlen kimászni belőle. Ehhez viszont ott kell lenned vele. És nem itt, velem. Sokszor a problémákat az váltja ki, hogy az egyik fél nem érzi szeretve magát. Nem érzi úgy, hogy odafigyelnek rá, és lehet, hogy nálatok is ez a gond. Menj haza, Ádám!
