Ha egy kicsit jobban körülnézel az online világban, rájössz, hogy csak úgy hemzsegnek az interneten a barátsággal kapcsolatos idézetek és bölcsességek. Hogy ezek a kapcsolatok mennyire törékenyek, hogy a „BFF”-ed egyszerre a bizalmasod és a lelkitársad; a testvéred, akihez nem fűznek rokoni szálak, de mégis ezerszer közelebb állsz hozzá, mint egy-egy rokonodhoz. Különösen igaz ez a középiskolás évekre, amikor egyébként is úgy érzed, hogy az egész világ összeesküdött ellened, és csak a legjobb barátnőd érti meg a problémáidat – akiről azt gondolod, hogy örökké ott lesz melletted…
Aztán ahogy befejezed a főiskolát és közelítesz a húszas éveid közepe-vége felé, egészen más gondokkal találod szemben magad, mint érettségi előtt. Munkát kell találnod, fizetned kell a bérleti díjat, és persze el kell gondolkodnod a jövőbeli terveiden – ez alatt pedig már nem a hétvégi bulikat érted. És ami a legfurcsább része ennek az egész „húszas évekbeli átalakulásnak” az, ahogy szépen lassan (szinte észrevétlenül) a baráti kapcsolataid is megváltoznak…
Elhalványuló kapcsolatok
Akkoriban minden sokkal könnyebb volt; kevesebb erőfeszítésre volt szükség, hogy fenntartsd a barátságaidat, hiszen az életed szerves részei voltak. Nem kellett időpontokat egyeztetni, hogy találkozzatok. Minek, amikor együtt mentek órára, egy helyen laktok, vagy szimplán ugyanazokba a bulikba jártok minden hétvégén (fősuli alatt hétköznap is). Mindez annyira természetes volt, hogy nem is igazán gondoltál bele abba, hogy ez esetleg a jövőben máshogy alakulhat. És, azt hiszem, ez teszi igazán próbára a barátságokat; ilyenkor derül ki, melyik tart örökké, és melyik válik hamarosan csak emlékké.
És hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat? Nos, az egész történet hetekkel korábbra nyúlik vissza. Noha alapjáraton nagyon szerencsésnek tartottam magam, mert sok embert nevezhettem barátomnak, rá kellett jönnöm, hogy közülük csak egy-kettővel tartom igazán a kapcsolatot. És a többiek? Hát, maximum egy-egy gyors üzenet a Facebookon, egyébként pedig csak a fotók és bejegyzések alapján tudom, éppen mivel töltik az idejüket. Egykori szobatársammal, Barbival már hetek óta próbálunk megszervezni egy találkozót, de valahogy mindig közbejön valami. Túlóráznia kell, a hétvégén nem lesz a városban, vagy épp én érzem magam túl fáradtnak… Akárhogy is; minél inkább belekerülünk ebbe a „felnőtt” életbe, annál nehezebb erősen tartani a baráti kötelékeket.
Persze ezek után olyannyira elment a kedvem mindentől, hogy szerdán munka után baráti programok helyett csak bekuporodtam a kanapéra, és igyekeztem elterelni a figyelmemet a tévével – ez ám az ördögi kör, ugye? És ahogy váltogattam a csatornák között, bele is futottam egy Szex és New York epizódba, ami noha általában a pasizásról és a szerelmekről szól (ez ám a nekem való téma), mindezt a barátságokon keresztül mutatja meg (duplán illik a hangulatomhoz). Már épp kezdtem volna belemerülni a szomorkodásba, amikor pityegett egyet a telefonom: Bence írt egy üzenetet, hogy épp a közelben volt fociedzésen, és felugrana beszélgetni egy kicsit, ha már itt jár. Először reflexből elkezdtem írni a választ, hogy nagyon fáradtnak érzem magam, rosszkedvű vagyok, és egyébként sem volt időm rendet rakni (persze ezt a részt kihagytam volna belőle), de rájöttem: pont ezzel a hozzáállással érem el azt, hogy a baráti kötelékeim meglazulnak. Úgyhogy inkább kitöröltem az eddig leírt szöveget, és megmondtam neki, hogy várom.
Életünk különböző lelki társai
Néhány órával később már tudtam, hogy jobban nem is alakulhatott volna az estém, ugyanis lelkileg teljesen feltöltődtem. Bence még be sem lépett az ajtón, de már elsütött egy viccet a hajamról (mentségemre szóljon, nem tudtam, hogy vendégem érkezik), aztán, mint aki hazaérkezett, lehuppant a kanapéra, és elkezdte váltogatni a csatornákat, mert ő „ilyen csajos sorozatot csak akkor nézne, ha fizetnének érte”. Beszélgetés közben folyton viccelődött velem, a komolyabb témáknál pedig őszintén elmondta a véleményét, még akkor is, ha egy kegyes hazugságot is bedobhatott volna.
És azt hiszem, talán ez számít igazán. Mert bár az embernek lehet 5-10-15 barátja is, legjobb barátból csak néhány adatik meg mindenkinek. A kettő között pedig hatalmas különbségek vannak. Utóbbi ugyanis lazán elsüt egy viccet a károdra, hiszen tudja, úgysem sértődsz meg rajta. Nincs szükség egy héttel korábban leszervezni egy programot, mert néha az is elég, ha egy órán keresztül beszélgettek a kanapén ülve. És ami a legfontosabb: nem érzed fáradságnak a találkozókat. Hiába vagy kimerült, kedvetlen, már az első perc után érzed, hogy hiba lett volna lemondani a programot.
Miután Bence éjfél körül úgy döntött, hogy hazamegy, beálltam a zuhany alá, és átgondoltam a korábbi dolgokat. Valószínűleg ez az élet rendje – a középiskolai és fősulis barátságok egy idő után megkopnak. Nem a mi döntésünk alapján, és nem is azért, mert valaki elkövetett egy hibát, ami örök sebet ejtett a kapcsolaton. És még csak nem is az az oka, hogy többé nincs bennünk semmi közös. Egyszerűen csak az életünk már nem a barátaink körül forog. Azonban ott vannak azok az alkalmak, amikor késő estig dolgozol az irodában, ügyeket intézel a bankban, otthon pedig még nagytakarítást is végzel – a lelki társaid pedig megjelennek az életedben, és még ezekről a teljesen hétköznapi témákról is könnyen elbeszélgetsz velük. Csak néhány ember, akik hamarosan a családoddá válnak; egy olyan családdá, amit te választhattál magadnak. Ők azok a barátok, akiket magunkkal viszünk a felnőtt életünkbe. A korábbi barátok nem csináltak semmi rosszat, nincs velük semmi probléma. Egyszerűen csak van néhány ember, akikhez sokkal erősebb kötelék húz.
Szeretem azt gondolni, hogy életünk különböző szakaszainak megvannak a maga lelki társai: ez lehet egy szerelem, egy barát, egy családtag. Ezek a személyek pont akkor vannak jelen az életünkben, amikor szükségünk van rájuk, és nekik is szükségük van ránk. De hogy képesek legyünk tovább fejlődni, egy ponton elválunk egymástól, mert valami más vár ránk. És persze ettől még összefuthatunk egy-egy kávéra, kidumálni a problémáinkat, de valójában ezek már sosem lesznek olyan beszélgetések, mint egykor.