Miközben beszélt, végignéztem rajta. Valahogy egészen más kisugárzása volt,mint korábban. Új frizurája lett, lecserélte a pólókat ingekre, és nyomát sem láttam annak a bohókás tini fiúnak, aki az első találkozásunk pillanatában még ott volt benne. Váltottunk ezen kívül még néhány szót, majd sok boldogságot kívántam az eljegyzésükhöz (úgy éreztem, ezt azért illik mondani), és már éppen fordultam el, amikor észrevettem: Ádám keze is remeg. Hiába a magabiztos hangszín és az önfeledt nevetés, ő legalább annyira izgult, mint én, és ez egy kicsit megerősítette bennem azt, hogy nem csak nekem volt mérföldkő ez a találkozás.
Út a felhők fölé
Néhány óráig szinte csak ezen az egészen járt az eszem. Bár a szívem sebesen dobogott a beszélgetés alatt, nagy meglepetésemre ugyanilyen gyorsasággal le is csillapodott utána. Korábban napok teltek el úgy, hogy szinte eszembe sem jutott Ádám, és féltem, hogy ez a pár mondatos beszélgetés visszavet néhány lépcsőfokkal a célom közeléből. De erre mégsem került sor. Helyette egészen más dologra jöttem rá.
Minden az időzítésen múlik. Az az Ádám, akivel évekkel ezelőtt találkoztam, még egy bulizós fiatal volt, aki nem is igazán tudta, mit jelent párkapcsolatban lenni. Akivel tegnap beszéltem, valaki más volt;ez a személy fikarcnyi jelét sem mutatta felelőtlenségnek és bizonytalanságnak. Úgyhogy hosszas tanakodás után a következőre jutottam: évekkel ezelőtt én a fiúval randiztam, míg Enikő már a férfivel ismerkedett meg. Én kaptam meg a múltat, ő pedig a jövőt. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy enyém volt az első csók, és övé lesz az utolsó. Azt hiszem, igazából egyik sem rosszabb a másiknál, egyszerűen csak különböznek egymástól. Lehet, hogy ha Enikő helyett Ádám velem találkozik néhány hónappal ezelőtt, most nekem gratulálna mindenki az eljegyzésünk miatt. De nem így történt, és biztos vagyok benne, hogy megvan ennek is az oka.Talán nem tartott volna sokáig. Vagy csak szimplán nem illünk össze. Akárhogy is, Ádám tökéletes személy volt arra, hogy a múltam fontos része legyen; meglehet, hogy nem is találtam volna nála jobbat. Viszont a jövőm határozottan valaki máshoz tartozik. Olvass még a témában
Úgyhogy egyik este odaültem a Facebook elé, készen arra, hogy a képzeletbeli hőlégballonomról levágjam az utolsó súlyt is, ami visszatart a repülésben. A keddi találkozás volt az utolsó dolog, amire szükségem volt a visszafordíthatatlan lezáráshoz, és most, hogy megkaptam, már nem szerettem volna ragaszkodni hozzá. Így hát töprengés nélkül töröltem az ismerőseim közül. Persze megfordult a fejemben, hogy talán azt hiszi, ezt azért tettem, mert nem vagyok túl rajta. De valójában ez már egyáltalán nem érdekelt. Közös utunk egy szakadékhoz érkezett, én pedig választhattam:belevetem magam a szomorúság mélységébe, visszafordulok, és ismét bejárom az emlékeinkkel kitaposott vidéket, vagy tovább repülök az ismeretlenbe. Én pedig az utóbbit választottam. És hosszú hónapok óta először tudtam gond nélkül fellélegezni, azzal a tudattal, hogy megszámlálhatatlan átsírt óra és „mit kellett volna másképp csinálnom?” után elértem a célomat – készen arra, hogy megírjak egy teljesen új fejezetet az életemben.
