Az időzítés játéka
Tudtam, hogy egyszer a virtuális világon kívül is összefutok majd a volt barátommal. Ebben maximum az gátolhatott volna meg, ha Ausztráliába költözöm, de amilyen pechem van, még ott is egymásba botlottunk volna a sarki boltban. Egy szakítás után pedig nem létezik olyan, hogy „biztonságos zóna”. Az utcán szembejönnek a szerelmes párok, a rádiót bekapcsolva megszólal egy romantikus zene, az autóból megpillantod a kedvenc kávézótokat. Valami örökké emlékeztetni fog rá, és bármennyire is készülsz a legelső találkozásra (mert biztos, hogy be fog következni), végül semmi sem alakul terv szerint – hiszen erre természetesen mindig a legváratlanabb pillanatban kerül sor.
A hét közepén teljesen kikészített a sok meló, ezért reggel már csak arra volt erőm, hogy gyorsan megfésülködjek és belebújjak az első ruhába, amit kiragadtam a szekrényből. Szóval közel sem épp a legjobb formámban tündököltem.Mire délután 5-öt ütött a munkahelyi óra, szinte futólépésben mentünk ki az ajtón, abban reménykedve, hogy holnap már csak fele ennyi feladat vár ránk. Az egyik munkatársammal ekkor találtuk ki, hogy milyen jó ötlet lenne kimenni a Margitszigetre egy kis csapatépítő panaszkodás gyanánt. Nem sokkal később már épp hazafelé tartottam a lélekemelő programról, amikor eszembe jutott, hogy szükségem lenne néhány apróságra, így hát tettem egy kisebb kitérőt a WestEnd felé. Alig jutottam el a szökőkútig, amikor a hátam mögül valaki a nevemen szólított.
Először meg sem akartam fordulni, hiszen tisztában voltam vele, hogy rajtam kívül akad még néhány Dóri ebben az univerzumban. De annyira reflexszerűen pillantottam hátra, hogy időm sem volt felidézni, honnan olyan ismerős a hang; a szívembe pedig rögtön belenyilallt egy éles fájdalom, ugyanis tőlem 2 méterre ott ült Ádám és a barátnője! Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy „én Rebeka vagyok, az ikertestvére”, és rögtön futásnak eredtem volna a legközelebbi kijárat felé, de tudtam, hogy ezzel Ádám szemében megnyertem volna a „legőrültebb exbarátnő” kitüntetést. Így hát jobb ötlet híján megindultam feléjük (remegő kézzel és még bizonytalanabb lábakkal), és megpróbáltam nem haragudni az egész világra, amiért hetek óta épp ma nézek ki a legborzalmasabban. Olvass még a témában
– Oh, hát, sziasztok. Hű, erre nem nagyon számítottam. Hogy vagy…tok? – kérdeztem olyan dadogással, mint egy általános iskolai diák felelés közben.