Be kell, hogy valljam, volt az 10 is. Naivan azt gondoltam, lazán kiszaladok a parkig, megteszek ott 2-3 kört, és aztán mindenkinek elbüszkélkedem azzal az 5-6 kilométerrel, ami meg se kottyant nekem. Ehelyett épphogy kiértem a Városligetig, a tüdőm máris kiszakadt, a lábaim sajogtak, és a fejem vörösebb volt, mint egy paradicsombokor.
– Oké, most sétálok egy kicsit, de a nagy fától kezdve ismét futni fogok. Mármint attól a másik nagy fától kezdve. Vagy inkább a kanyartól – próbáltam időt nyerni a pihenésre.
Ahogy a telefonommal babráltam, hogy beállítsam a következő futós zenét, megpillantottam egy igazán hatásos motivációt. Körülbelül 180 centi magas volt, barna hajú, hihetetlenül jóképű, és velem ellentétes irányból rótta a köröket. Több se kellett, rögtön elkezdtem szaladni (azért mégis egy sportos csaj látszatát akartam kelteni), és ahogy elmentünk egymás mellett, össze is találkozott a tekintetünk. Zöldes-kék szemek; tényleg nem értem, ilyen tökéletes férfiakat hogyan engedhetnek ki az utcára, hiszen teljesen elvonják a nők figyelmét. Persze miután eltűnt a látótávolságból, rögtön meg is kellett állnom, mert az erőmből nagyjából erre a 40 méterre futotta. De azért készenlétben maradtam, hogy ha bármikor is megpillantanám a piros pólóját (bezzeg neki az arca nem rikított vörösben), akkor azonnal futásnak eredhessek. Olvass még a témában
Már a harmadik körünknél jártunk, és tényleg úgy tűnt, mintha észrevett volna. Így hát az a „remek” ötletem támadt, hogy megpróbálok egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsolni, hiszen a belevaló lányok szexisek, nem? A hirtelen jött mozdulat és a csúszósra izzadt tenyerem viszont nem volt túl jó kombináció, ugyanis konkrétan kirepült belőle a telefonom a fűre – és persze darabokra esett szét. Már el is könyveltem magamban a dupla veszteséget – a mobilt és a srácot is – amikor elkezdett lelassítani, majd visszafordult segíteni! Öt perc alatt megtudtam, hogy Dávidnak hívják, legalább olyan jó fej, mint amilyen jóképű, és a szeptemberi Wizz Air félmaratonra edz.
